Magyar Narancs: Amikor legutóbbi, társalkotóként jegyzett táncdarabodat, a Terra tomát néztem, azt gondoltam, hogy a táncban is vége a szórakozásnak. Egyre kevesebbet nevetünk, egyre kevésbé vagyunk felszabadultak. A te történeted hogyan kanyarodott el ebbe az irányba?
Gergye Krisztián: Amikor két éve az Opera amorale próbái zajlottak, úgy éreztem, hogy ennek a társadalompolitikai abszurdnak, amiben élünk, még van humora. Az ember könnyít a lelkén, ha jót tud nevetni az adott szituáción. Mikorra bemutattuk, már egyre kevésbé röhögtünk a történeten. Most a Terra tománál vagy a Peter Weiss Marat/Sade-jából készült Merényletnél (utóbbit október 29-én mutatta be az Átrium – a szerk.) már úgy érzem, nagyobb a tét. Az abszurditás a közéletben olyan magas fokú, hogy nem lehet pusztán népszórakoztatásban vagy politikai pamfletben gondolkodni. Nem lehet öncélú a nevettetés, és már nem is igazán van min nevetni, ezért még élesebb irányokba kell mennem, és szabadon alkotni továbbra is. Ez persze kényszerszituáció is, mert felelős állampolgárként, művészként nem lehet csak saját magamra figyelnem.
MN: Egyre tisztábban fejezed ki a mondanivalódat, egyre radikálisabbak a gesztusaid, de az improvizatív töltet is megmaradt. Hogyan zajlik ez belülről nézve?
GK: Nyilván az ember kénytelen felhasználni a saját testét, és ha nem öniróniával csinálnám meg ezeket a tetteknek szánt gesztusokat a színpadon, akkor elomlana, súlytalanná válna az egész. Nem érzem, hogy most szépelegni kellene. A jelenlegi létállapotok miatt nem lehet másra terelni a figyelmet, mint a hogyan továbbra. Lehetetlen, hogy behódoljak a közönynek, hogy ne próbáljak protestálni, ne progresszíven próbáljam meg legalább önmagamban mozgósítani az erőket. A hallgatás most azonnal analóggá válik a beleegyezéssel, az egyetértéssel és a birkaszellemmel.
MN: Az elefántcsonttorony már nem megoldás?
GK: A köldöknézős művészetben nem hiszek. Mit nyerek én vagy a társadalom, ha egy tökélyre vitt mozgásformát mutatok meg ahelyett, hogy kérdéseket vetnék fel? Tudomásul kell vennünk, hogy nem jól működő társadalomban élünk, és nem egy európai jóléti társadalomban, ahol az ember csak a művészi artikulációival foglalkozik.
MN: Ha másokat rendezel, hogyan tudod átadni ezt a szemléletet?
GK: Az érdekel, hogy akit közös munkára választok, hogyan viszonyul ezekhez a kérdésekhez. Egy színészt sem akarok rákényszeríteni, hogy végigjárja az én utamat. Nagyon kíváncsi vagyok viszont, hogy a személy, az alkat, a test hogyan reagál különböző szituációkban, és mit tud ez jelenteni a színpadon. Mindegy, hogy táncos vagy színész, énekes, az a lényeg, hogy tud valóban felvállalt energiával létezni a színpadon. Ehhez keresem a legtisztább formákat. Nem szeretem fekete-fehéren látni a dolgokat, de most, a Merénylettel kapcsolatban a zsámbéki munkabemutató után nagy tanulság nekem, hogy a jelen állapotban nem elég az ambivalenciák folyamatos egymás mellett futtatása – mert majdnem egyenértékű lesz a ködösítéssel. Szeretném, hogy az igazság színe és fonákja egyszerre jelenjen meg, de ha ebben az előadásban ezt folytatom, óriási félreértés lesz belőle. Adott a bonyolult szerkezetű, sokirányúan megírt mű, Peter Weiss darabja, de a jelen közélet népbutító, fekete-fehér kommunikációjához képest hiába akarok nagyon szofisztikáltan, árnyaltan kommunikálni, ha nem tudom felvenni a párbeszéd fonalát. Muszáj visszavenni a bonyolult gesztusokból, szűkebbre fókuszálni az adott képeket, és ez nem azt jelenti, hogy lebutítjuk a produkciót.
MN: Sokféle darabot rendezel, emészthetőbbeket és bonyolultabbakat is. Hogyan szálazod szét ezeket magadban?
GK: Nem szálazom szét, hanem mindig az adott darabra, témára koncentrálok, hogy abban a helyzetben mi a leginkább hiteles. Elég ösztönös vagyok. A mű nagyon sok mindent meghatároz. Az Orlai produkciós Happy Endingnél – ha arra gondolsz – érzékenyen kellett egy betegség témájához nyúlni, de nem lehetett például álszemérmesnek lenni. A vad elképzeléseimre pont azért volt szükség, hogy ne azt csináljuk, amit a társadalom a rákos betegekkel általában, hogy pátyolgat, sajnál, de a következő pillanatban magára hagyja az embert. Az volt a lényeg, hogyan tudunk belehelyezkedni egy valós párbeszédbe. Úgy érzem, hogy a Happy Ending vagy a most bemutatásra kerülő Merénylet, de akár a szóló performanszaim is, mondjuk az Aukció – ahol a saját testemet felhasználva festek –, mind nagyon társadalomkritikusak, csak sokféleképpen fejeződik ez ki bennük.
MN: Újabban miért nőkről szólnak a darabjaid?
GK: Elsősorban az ember érdekel bennük, de úgy érzem, hogy a nőkkel valahogy mélyebb kommunikációt tudunk folytatni, ezért az ő színpadi jelenlétükben sok olyan hitelességet érzek, amit a Merénylet című darabom megkíván. Ugyanúgy hiszek a férfierőben persze, de a Weiss-darabot ezzel a tizenkét nővel tudom csak elképzelni.
MN: Mit gondolsz magáról a forradalomról?
GK: A darab a francia forradalomról szól, aminek egyik alapvető eredményével, az emberi jogok dekrétumával a mai napig szívunk. Amióta az napvilágra került mint idea és viszonyulási pont, folyton azt látjuk, hogy mindez hogyan fordul ki önmagából, a hatalom miként torzítja el, az önös érdekek miként forgatják visszájára. A jelen közéleti helyzetben egy olyan kulturális merénylettel szeretném előhívni az embereket az iPhone-jaik börtönéből, ami ezt mutatja meg. Már ha eljönnek egy ilyen előadásra. Nem vagyok naiv, és nem gondolom, hogy egy előadás forradalmat tud előidézni, de közben meg pont arról is szól a mi verziónk, hogy kénytelenek vagyunk ebben a helyzetben egy épkézláb forradalmat létrehozni, még akkor is, ha az a forradalom majdnem értelemszerűen elbukna.
MN: Mi változott lényegesen a zsámbéki munkabemutató óta?
GK: Például van egy újabb együttműködő, Tamara Barnoff, aki egy Budapesten dolgozó grúz divattervező. A tizenkét nő az ő kollekcióiban jelenik meg a színpadon, így top fashion szituációból kiindulva nyúlunk bele egy radikális társadalmi problémakörbe. A jó értelemben vett popkulturális közegből indítunk el egy durvább tematikát, hogy szélesebb körben bírjunk hatást elérni.
