Színház

Milena Marković: Babahajó

  • Sisso
  • 2015. október 17.

Színház

Juhász Nóra díszletei és Terhes Sándor színészi játéka sokat segítettek abban, hogy az aránytalanul hosszúra nyúlt részeket is át­vészeljem, ne forduljak be teljesen, és így olyan dolgokat láthassak, amiket és ahogy máshol nem. Ami mégiscsak az egyik legjobb dolog, ami a kortárs színháztól remélhető.

Vajdai Vilmos néha reménytelenül nagyszabású elgondolásai most egy „revüszínpadon” érvényesülhettek, és kitombolhatták magukat. Az alapmű tökéletes választás ehhez: Milena Marković kortárs szerb drámaíró provokatív, feminista punkdrámája a nő társadalmi helyzetével foglalkozik, egy idős korára alkoholistává lett festőnő rémálmoktól és súlyos veszteségektől kísért éle­tén keresztül, közismert gyermekmesék figuráival. A nőművész életútját kísérve alapvető társadalmi problémák kerülnek elő: szeretet nélküli gyerekkor, a nemi erőszak „elfogadott” formái, a sikertelen házasságok és a diszfunkcionális családok okozta mentális károk, a sérülten született gyerek – és így tovább. Az alkoholfüggés csak következmény, amin nem segít a fiatal képzőművészet-rajongók elismerése és szeretete sem.

Csak a látvány, a vizuális élmény, a zseniális festmények adhatnak feloldozást. A szöveges részek kíméletlenségét a többször abszurdba forduló szövegmondás mellett egy-egy sokkoló látvány oldja fel tehát. Az óriás és pszichedelikus Jancsi és Juliska színeváltozásainak hol hipnotizáló, tudatmódosító, hol kijózanító ereje van. A Castellucci-hatás kifogástalanul érvényesül. De azért az előadást még húzni kell.

TÁP Színház, Trafó, szeptember 11.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.