Juhász Nóra díszletei és Terhes Sándor színészi játéka sokat segítettek abban, hogy az aránytalanul hosszúra nyúlt részeket is át­vészeljem, ne forduljak be teljesen, és így olyan dolgokat láthassak, amiket és ahogy máshol nem. Ami mégiscsak az egyik legjobb dolog, ami a kortárs színháztól remélhető.

Vajdai Vilmos néha reménytelenül nagyszabású elgondolásai most egy „revüszínpadon” érvényesülhettek, és kitombolhatták magukat. Az alapmű tökéletes választás ehhez: Milena Marković kortárs szerb drámaíró provokatív, feminista punkdrámája a nő társadalmi helyzetével foglalkozik, egy idős korára alkoholistává lett festőnő rémálmoktól és súlyos veszteségektől kísért éle­tén keresztül, közismert gyermekmesék figuráival. A nőművész életútját kísérve alapvető társadalmi problémák kerülnek elő: szeretet nélküli gyerekkor, a nemi erőszak „elfogadott” formái, a sikertelen házasságok és a diszfunkcionális családok okozta mentális károk, a sérülten született gyerek – és így tovább. Az alkoholfüggés csak következmény, amin nem segít a fiatal képzőművészet-rajongók elismerése és szeretete sem.

Csak a látvány, a vizuális élmény, a zseniális festmények adhatnak feloldozást. A szöveges részek kíméletlenségét a többször abszurdba forduló szövegmondás mellett egy-egy sokkoló látvány oldja fel tehát. Az óriás és pszichedelikus Jancsi és Juliska színeváltozásainak hol hipnotizáló, tudatmódosító, hol kijózanító ereje van. A Castellucci-hatás kifogástalanul érvényesül. De azért az előadást még húzni kell.

TÁP Színház, Trafó, szeptember 11.