Nekrológ

Minden rendben lesz

Törőcsik Mari (1935–2021)  

  • Janisch Attila
  • 2021.04.21 21:00

Színház

A legélénkebb emlékem nem is valamelyik közös munkánkhoz köthető, hanem csupán egy villanáshoz, amikor megnéztük az évtizeddel ezelőtti, majdnem végzetes betegségéből felépülő Törőcsik Marit a Kaposvárott bemutatott Naphosszat a fákon című előadásban.

Hamarabb érkeztünk, még legalább háromnegyed óra volt a kezdésig, így volt idő hátramenni a büfébe egy köszönésre. Mari már sminkben és a szerep szerinti ruhájában épp a kávéját itta az egyik asztalnál. Ölelés, röpke beszélgetés, aztán fél órával a kezdés előtt így szólt: Kedveskéim, én most elköszönök tőletek, mert dolgom van még magammal, az előadás után ugyanitt várlak benneteket – és visszavonult az öltözőjébe. Amikor az előadás kezdetét jelző gong hívására a színészbüféből a nézőtérre igyekeztem, újra megpillantottam őt, amint egyedül álldogált a színpadra vezető bal oldali járás mellett, arccal a járás felé, láthatóan már a belépésére készülve. Vékony, világos színű blúzban, szűk, térd alá érő szoknyában, félmagas sarkú cipőben. Mögötte az öltöztetőnője, kezében egy könnyű kabátkát tartva, készen arra, hogy a belépés előtt felsegítse. Mentem volna tovább, de ő váratlanul a kezem után kapott, és erősen megragadva maga felé fordított. „Attila, drágám, fogalmam sincs, hogy mit fogok én csinálni odabent!” – mondta szinte kétségbeesetten, és úgy nézett rám, mintha tőlem várna valamiféle segítséget. „Ugyan, Mari, ne vicceljen már, hogy mondhat ilyet!” – feleltem némi meghökkenéssel, de hóbortnak tartva szavait. Ám ahogy belenéztem a szemébe – a tekintetbe, amelynek érzelmekkel teli fénytöréseit a közös filmjeinket rendezve annyiszor figyeltem –, láttam, hogy valóban nincs a tekintetének mélyén semmi, sem egy mondat, sem egy gesztus, sem semmi, csak a soha nem látott űr. Pillantásom zavartan siklott át Mari arcáról a mögötte álló öltöztetőre, aki csendben szemlélte a jelenetet. „Most mi van?” – kérdezte tőle némán a tekintetem, mire bennfentes mosoly és megnyugtató bólintás volt a válasz, mintha azt mondta volna: „Ne tessék aggódni, minden rendben lesz.”

Aggodalommal telve ültem be a nézőtérre. Aztán Mari jobb hátulról érkezve belépett az üres színpadra. Bár a nézőtérről nem láttam a tekintetét, a mozdulatai, a járása, ahogy minden felforrósodott, felizzott, megsűrűsödött körülötte, jelezte, hogy nyoma sincs már semmiféle ürességnek. Néhány lépés után megállt és belekezdett a tizenöt-húsz perces nyitómonológba, amelyet egy helyben állva, szinte mozdulatlanul, nagyon kevés gesztussal kísérve mondott végig. Félelmetes volt. Ha nem lenne túlzás (nem is az), azt mondanám, hogy a nézők haja meglebbent abban az energiakiáramlásban, amely kirobbant Mariból, és amely ugyanazzal az erővel borította be a nézőtér minden pontját. Ekkor értettem meg, ami persze szakmailag nyilvánvaló lehetett volna, hogy Marinak muszáj volt a színpadra lépés előtti utolsó percekben olyan mély és csendes ürességet teremtenie magában, amelyből visszatérve, felemelkedve lehetett csak ezt a kiáradó energiát a színpadról a nézőtérre sugározni. Az, hogy ő ezt a koncentrált mély merülést, ezt a szándékolt, önszuggesztív tabula rasát néhány perc alatt tudta ilyen meditatív erővel megteremteni, ebben az egyetlen szakmai gesztusában is benne volt a hosszú évtizedek szakmai tudása, tapasztalata.

 
Montázs: Janisch Attila

Tíz-egynéhány éve visszatért a halálból; az­óta kellett aggódni, hogy egyszer mégis legyőzi őt a legyőzhetetlen ellenfél, amelyet csak meghátráltatni lehet, de végső megfutamodásra kényszeríteni nem. Aggódni kellett érte, miközben bízni is lehetett (bármilyen abszurd is ezt mondani) benne, mert ha mégis lesz valaki, aki puszta emberi erejével felül tud kerekedni a halálon, az csakis ő lehet. Kevés nála határozottabb, keményebb, a munkájában és elhatározásaiban konokabb és következetesebb embert ismertem meg az életemben – talán senki mást.

Ő az, akitől a szakmámban a legtöbb szeretetet és biztatást kaptam. És a két filmet, amelyeknek abszolút főszereplője volt (Zizi, 1982; Hosszú alkony, 1997).

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A lehatárolás hasznai

Kovács András A jelfogó dilemmája – Okos-e változtatni az antiszemitizmus definícióján? című írásában (Magyar Narancs, 2021. április 21.) érdemben foglalkozik a közelmúltban napvilágot látott és időközben már magyarul is olvasható Jeruzsálemi nyilatkozat az antiszemitizmusról (angol rövidítése: JDA) című dokumentummal (Mérce, 2021. április 20.).