Nekrológ

Mari

Törőcsik Mari (1935–2021)

  • Csáki Judit
  • 2021.04.21 21:00

Színház

„Amikor a Körhintában játszottam, semmit nem tudtam a színészetről.” Ezt mondta Törőcsik Mari – biztos nem egyszer és biztos nem csak nekem. Ilyesmit szoktak mondani a színészek, színtiszta mórikálásból; késztetést érez az ember, hogy rávágja, „ugyan, dehogynem”. Pedig hát tényleg nem.

Mórikálni Mari is tudott, de az alakításokkal, főleg a sajátjaival nem mórikált és nem viccelt. Számontartotta a jó jeleneteket, a jó pillanatokat, és ezekben bizony nagyon is pontos volt. Amikor Anatolij Vasziljev a Tháliában megrendezte A nagybácsi álmát, Törőcsik azt mondta, „csodálatosan megrendezte a kettőnk jelenetét Udvaros Dorottyával, de a többit nem”. Pedig hát fél tizenkettőig ültünk a nézőtéren – és ezért az egy, jó hosszú jelenetért bizony megérte. Azt is mondta, hogy A szarvassá változott fiú anyaszerepéhez csak a sokadik előadásra talált kulcsot. De még a szerintem brutálisan jó Szent György és a sárkány című Zsámbéki-rendezésben az anyakirályné, a százéves Inganga megformálásával sem volt elégedett, „az utolsó előadásokra kezdtem jó lenni”, mondta, pedig az élet kvintesszenciája volt, amit ott mutatott.

Szóval pokolian pontos tudott lenni – nemcsak önmagával, hanem másokkal is –, csak ezt sokszor fedték-takarták azok a „törőcsikes” anekdoták, a sztorik, az ezerszer elmondott, már-már szerepként felmondott mesék, a cannes-i vörös szőnyegről, a régi szerepekről, régi férjekről, régi partnerekről, régi telefonokról ennek meg annak. Még a sok évvel ezelőtti klinikai halál állapotában hallott beszélgetésről is volt egy története. Ezért aztán nehéz, szinte lehetetlen volt igazi jó, tartalmas interjút készíteni vele – ki kellett várni a pillanatot, míg a kicsiszolt történetek mögé lehet lépni. A beszélgetőkönyv, amelyet Bérczes László készített vele, erről a küzdésről és várásról is szól.

Kult?ra - Nemzeti Sz?nh?z - Pavel Kohout: A harmadik n?v?r

 
 
Fotó: MTI/Keleti Éva

Gazdag élet és gazdag pálya volt az övé, ezt is elmondta sokszor. Meg azt is, hogy micsoda szerencséje volt az alkotótársakkal, a rendezőkkel. Gellért Endre, aki „fölfedezte”. Major Tamás, aki „fölnevelte”. És a többiek; Schwajda György, aki nemcsak igazgatója volt Szolnokon, hanem neki és Garas Dezsőnek írta színpadra a Száz év magányt. Ursulával egészen Bogotáig jutott. Ugyancsak Szolnok, Németh László Bodnárnéja – Bodnár: Hollósi Frigyes – Verebes István rendezésében. A Katonában átvette Gobbi Hilda halála után a Vénasszony szerepét a Csirkefejben. És megint Garas Dezsővel, ezúttal a Játékszínben; az Alföldi rendezte Kései találkozásban, megint egy pár ők ketten. (Ahogy Garas utolsó színpadra lépésekor is, a Nemzetiben.)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk