Nekrológ

Mari

Törőcsik Mari (1935–2021)

  • Csáki Judit
  • 2021. április 21.

Színház

„Amikor a Körhintában játszottam, semmit nem tudtam a színészetről.” Ezt mondta Törőcsik Mari – biztos nem egyszer és biztos nem csak nekem. Ilyesmit szoktak mondani a színészek, színtiszta mórikálásból; késztetést érez az ember, hogy rávágja, „ugyan, dehogynem”. Pedig hát tényleg nem.

Mórikálni Mari is tudott, de az alakításokkal, főleg a sajátjaival nem mórikált és nem viccelt. Számontartotta a jó jeleneteket, a jó pillanatokat, és ezekben bizony nagyon is pontos volt. Amikor Anatolij Vasziljev a Tháliában megrendezte A nagybácsi álmát, Törőcsik azt mondta, „csodálatosan megrendezte a kettőnk jelenetét Udvaros Dorottyával, de a többit nem”. Pedig hát fél tizenkettőig ültünk a nézőtéren – és ezért az egy, jó hosszú jelenetért bizony megérte. Azt is mondta, hogy A szarvassá változott fiú anyaszerepéhez csak a sokadik előadásra talált kulcsot. De még a szerintem brutálisan jó Szent György és a sárkány című Zsámbéki-rendezésben az anyakirályné, a százéves Inganga megformálásával sem volt elégedett, „az utolsó előadásokra kezdtem jó lenni”, mondta, pedig az élet kvintesszenciája volt, amit ott mutatott.

Szóval pokolian pontos tudott lenni – nemcsak önmagával, hanem másokkal is –, csak ezt sokszor fedték-takarták azok a „törőcsikes” anekdoták, a sztorik, az ezerszer elmondott, már-már szerepként felmondott mesék, a cannes-i vörös szőnyegről, a régi szerepekről, régi férjekről, régi partnerekről, régi telefonokról ennek meg annak. Még a sok évvel ezelőtti klinikai halál állapotában hallott beszélgetésről is volt egy története. Ezért aztán nehéz, szinte lehetetlen volt igazi jó, tartalmas interjút készíteni vele – ki kellett várni a pillanatot, míg a kicsiszolt történetek mögé lehet lépni. A beszélgetőkönyv, amelyet Bérczes László készített vele, erről a küzdésről és várásról is szól.

Kult?ra - Nemzeti Sz?nh?z - Pavel Kohout: A harmadik n?v?r

 
 
Fotó: MTI/Keleti Éva

Gazdag élet és gazdag pálya volt az övé, ezt is elmondta sokszor. Meg azt is, hogy micsoda szerencséje volt az alkotótársakkal, a rendezőkkel. Gellért Endre, aki „fölfedezte”. Major Tamás, aki „fölnevelte”. És a többiek; Schwajda György, aki nemcsak igazgatója volt Szolnokon, hanem neki és Garas Dezsőnek írta színpadra a Száz év magányt. Ursulával egészen Bogotáig jutott. Ugyancsak Szolnok, Németh László Bodnárnéja – Bodnár: Hollósi Frigyes – Verebes István rendezésében. A Katonában átvette Gobbi Hilda halála után a Vénasszony szerepét a Csirkefejben. És megint Garas Dezsővel, ezúttal a Játékszínben; az Alföldi rendezte Kései találkozásban, megint egy pár ők ketten. (Ahogy Garas utolsó színpadra lépésekor is, a Nemzetiben.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.