Interjú

„Nem engedjük be a magyar államot”

Balogh Rodrigó színész, rendező, író

  • Artner Szilvia
  • 2019. augusztus 20.

Színház

A Független Színház közösségi és magánalapítványok támogatásával az idén megjelentette a világ első roma drámakötetét, amelyben öt kortárs/európai/cigány színházi alkotó írásait olvashatjuk. A monodrámák egyéni megjelenítésével hívják fel a figyelmet a roma közösségek helyzetére.

Magyar Narancs: Mitől cigány ez a kötet?

Balogh Rodrigó: Annyi volt a feltétel, hogy az alkotónak lehetőség szerint legyenek cigány felmenői. Nyilván nem kell pedigrét benyújtani, de ha már a világ első roma drámakötete megjelenik, abban ne az mondja meg a tutit, aki nem cigány. Így mi mint ötletgazdák ki is estünk belőle, mert a Független Színháznak jelenleg egy monodrámája van, a Kaméleonlány, azt pedig Illés Márton projektvezetőnk írta, ő viszont nem cigány.

MN: Mikor merült fel bennetek először, hogy szükség volna ilyen kiadványra?

BR: 2013-ban, és jeleztük is rögtön néhány fórum felé, hogy összegyűjtenénk és meg is jelentetnénk Európából olyan cigánytörténeteket, amelyek nagymértékben hozzájárulnának a cigány közösségek polgárosodásához. Akkor ez nem volt érdekes egyetlen könyvkiadó vagy támogató számára sem. Figyelmen kívül hagyták, mert mindenki túlságosan a problémákra koncentrált, nem pedig az értékekre.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Téboly ez a problémacentrikusság most Kelet-Közép-Európában, de remélem, egyszer lecseng. Mert mi van, ha nemcsak problémát akarok felkutatni, hanem értéket szeretnék felmutatni? 2015-ben nagyon sok, európai országokban élő cigány alkotóval találkoztunk, akik küldtek nekünk írásokat. 16 európai országban működik 14 társulat és 7 egyéni alkotó, akik vállaltan cigányszínházat csinálnak, cigány drámákat adnak elő, és mindennap gyakorolják a szakmájukat, tehát profik. Rájuk koncentráltunk az elmúlt időszakban, és ez így is marad egy ideig, mert ők azok, akik minőséget csinálnak.

MN: Kiket válogattatok be a kötetbe?

BR: Mihaela Drăgan alkotása az autentikus életmódot folytató roma nők közösségükkel szembeni ellenállását, illetve az életmódjuk védelmet nyújtó oldalát mutatja meg. Farkas Franciska levelet írt az életéről Brad Pittnek, ez már lényegesen terheltebb sztori, hangsúlyos az áldozati narratíva, ezzel együtt beszippant. Richard O’Neill Jess Smith történetét írta meg, aki bocsánatot követel Skócia miniszterelnökétől, amit nem kap meg, emiatt az állampolgári engedetlenség sajátos módját választja, ami miatt dutyiba kerül.

Michael Collins Kulturális kérdés vagy sem című alkotása a vándorcigány életmódtól a letelepedésig mutatja meg egy traveller család történetét. Végül Dijana Pavlović Beszél életem című alkotása Király Kinga Júlia csodálatos fordításában a svájci jenisek biológiai népirtásáról beszél Mariella Mehr történetén keresztül. Ha eddig azt gondoltad, hogy a II. világháború után véget értek a népirtások, tévedsz, Svájc az 1970-es évekig keresztényi hittel művelte. A svájci állam a történelmi felejtésben érdekelt, azzal, hogy ezt a kötetet megjelentettük, mi a történelmi emlékezethez járulunk hozzá.

MN: A magyar kormánynak is van egy sajátos emlékezetpolitikája.

BR: A nemzetállamok csak szégyent és keserűséget hoznak a cigányokra. A cigányok számára valamilyen szintű jogbiztonság és fejlődési lehetőség egyedül az Európai Unióban van. Úgyhogy ne beszéljünk többet Magyarországról, nem véletlen, hogy Öt európai monodráma a kötet alcíme. A hozzám hasonló, értelmiségi létet vállaló cigányok köréből kapom a legtöbb visszajelzést a kötetről, és úgy látom, jó hatása van. A cigány polgárt szeretnénk megmutatni a többség számára. Amikor elmegyek egy cigánytelepre, akkor sírhatnékom van, de ezzel nem vagyok egyedül és nekem nem az a dolgom, hogy kaját, tüzelőt vagy ruhát adjak nekik. Szellemi táplálékot tudok adni, ami húsz-harminc év múlva sokat jelenthet majd.

MN: Van ennek most különösebb visszhangja itthon?

BR: Nem kell csodálkozni, ha nincs, mert abban a pillanatban, hogy rólam és munkatársaimról nem lóg a szakadt nadrág, nem járok kalapban és nincs rózsás szoknyám, hanem olyan polgári értékrend szerint élek, mint bárki más, már nem vagyok érdekes.

MN: Miért fontos egy kisebbségi közösség számára a színház és a drámairodalom?

BR: Az ókori görögöknél, a francia felvilágosodásban, az angol polgárosodásnál, a modern amerikai demokrácia megteremtésénél nagyon fontos szerepet játszott a drámairodalom és a színház. A cigányság esetében is nagyon fontos lenne, hogy olyan értékvezérelt cigány hősökkel találkozhassunk, akiknek az életútjában sok a hasonlóság a miénkkel, és segítenek a változtatásban. Borzalmasak azok a cigány figurák, amelyeket az évszázados népszínművek vagy akár a jelenkori magyar színházak megjelenítenek.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ahogy ma reprezentálják a kortárs színházban a cigányokat, az meg egyenesen szégyen. Rám nézve mindenképpen az. Először szomorú leszek, aztán dühös, hogy miért nem mutatom meg ezeknek az alkotóknak, hogy van más út. A cigány drámakötetre ezért nemcsak a cigányoknak van szükségük, hanem azoknak a hazai színházi alkotóknak is, akik szeretnének a témához nyúlni, de úgy érzik, nem elég felkészültek vagy nem tudnának elég korrekt módon beszélni erről.

MN: A Roma Storytelling Fesztivál azért elég jó előzménye volt ennek a kötetnek, ahogy persze a Független Színház elmúlt 15 éve is.

BR: Nem véletlen, hogy nem érdekelt senkit ez a drámakötet, hiszen nem voltak szellemi alapjai. Meg kellett teremteni azokat. A mi tevékenységünk erről szól és 2017–2018-ban ezért szerveztük Budapestre a Roma Storytelling Fesztivált, amelyre tizenkét alkotó jött el Európából a monodrámájával. Szakmai kapcsolatban voltunk és vagyunk velük, tudjuk, hogy ki kicsoda és mit csinál. Láthatóbbá akartuk tenni őket, mert nincsenek jelen, csak egy-egy előadás erejéig és csak underground körökben.

Nemcsak meghívtuk őket egy előadásra, hanem profi módon rögzítettük az előadásaikat, és hozzárendeltünk egy-egy oktatási-módszertani modult, amit középiskolákban, egyetemi csoportokban, kortárs trénerworkshop-vezetőkkel terjesztünk. Ezzel párhuzamosan interdiszciplináris kurzusfejlesztésen keresztül átadjuk pályázó egyetemi oktatóknak a meglévő anyagokat, a filmeket, az alkotókkal készített mélyinterjúkat, teljes drámákat, amelyeket aztán ők szemináriumjelleggel vagy egy teljes kurzusban taníthatnak. Ha olyan drága a színház, hogy nem tudjuk megmutatni estéről estére, akkor vigyük be az oktatásba, úgy sokkal több emberhez elér. Az alkotók, mind a tizenketten, nagyon elégedettek voltak ezzel.

MN: Figyelemre méltó, hogy több a női történet.

BR: Nem volt szándékos, így alakult. A női drámai hősök körében erőteljesebbek a felelősségvállalás, az aktivitás és a változáshozás narratívái.

MN: A Független Színház 2012-es Tollfosztás című előadása is személyes sztorikból állt össze a romagyilkosságok kapcsán. Jó visszhangja volt, több társulat is feldolgozta a témát, de nem maradtatok szem előtt. Mi van most a színházcsinálással nálatok?

BR: Az elmúlt években ezeket a külföldi csapatokat helyeztük előtérbe és nem a saját munkáinkat, bár az RS9 befogadott minket és a Tollfosztással például, amelyből filmet is csináltunk, oktatási program keretében a mai napig foglalkozunk. Nálunk nem projektek vannak, ez misszió. Műhelyként működünk továbbra is, és ha bejön egy olyan téma, mint most az egészségügy, ami érinti a csoportunk tagjait, akkor csinálunk belőle előadást. Fontos, hogy a jelennel foglalkozzunk, ha azt szeretnénk, hogy a harminc év múlva születő fiatalok tudjanak majd hiteles műveket olvasni arról, ami most velünk történik.

MN: Függetlenek vagytok, hogyan értétek el?

BR: Nem tudom meghatározni, mi az, hogy független színház és hogy mitől független, annyit tudok, hogy sokan csinálják sokféleképpen. Mi például nem engedjük be a magyar államot a dolgainkba. A rossz tapasztalatok miatt. 2004-ben, amikor már voltak társulatalapítási szándékaim, és tudtam, hogy cigányszínházzal akarok foglalkozni, cigány értékeket akarok közvetíteni, megkerestem egy politikust, aki csúnyán elhajtott.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Több időt nem szántam onnantól kezdve a politikusokkal való ücsörgésre. Aztán a rákövetkező évben az RS9 színházban ültem, ahol több csapat dolgozott, és épp eldőlt az alternatív színházak éves támogatásának az elosztása, melynek során a Krétakör vitte el az egész büdzsének a felét. Láttam a kétségbeesett arcokat. Persze ez elismerés volt a társulat felé, de ára volt, mert sok tehetséges alkotó a perifériára sodródott. Egyszerre érhettem meg a személyes drámát a dologban, és azt is, hogy ezt a közösséget, illetve szakmát szétcsapta az „oszd meg és uralkodj!” politikája. Ezek után nem léphettem erre az útra.

Egy brit magánalapítvány, a Badur támogat minket 2012 óta, mert fontosnak tartja, amit csinálunk, és minden évben emelnek az összegen. Az ő pénzük az alap arra, hogy megnyíljanak más források. A nagykövetségek pedig általában segítenek abban, hogy az alkotókat Magyarországra hívjuk. Nem kell óriási összegekre gondolni. Nincsenek fölösleges költségeink, nem bérelünk irodát, de van oktatási programvezetőnk, vannak kommunikációsaink, alvállalkozóink, gyakornokaink, ösztöndíjasaink, akikkel az a célunk, hogy később munkatársak legyenek és hasznosuljon a tudásuk. Ha most bejelentkeznék az NKA-hoz és azt mondanám, hogy a nemzetiségi színházi keretből szeretnék pénzt kérni, pontosan tudom, hogy Jónás Judittól, Nyári Oszkártól meg a miskolci Szegedi Dezsőtől venném el a megélhetését. Ráadásul a pályázati határidők lejárta miatt kénytelen lennék félkész előadásokat produkálni.

MN: Neked mi a feladatod most a csapatban?

BR: Következetesen megmaradtam a tehetséggondozásnál, mert fontos, hogy legyenek cigány fiatalok a pályán. Színdarabokat írok, és előadásokat készítek a kölykökkel.

MN: Hogyan készül nálatok egy előadás?

BR: Három hónap, fél év alatt létrejön egy színdarab vázlata. Azzal foglalkozunk közben, hogy mit látsz te ebben az életkorban Magyarország gazdaságából, társadalmából és mi az, amiről szívesen beszélnél, és abból mit mutatnál meg. A következő, Selejtesek című előadás az egészségügyről fog szólni, és már elkezdtük próbálni, hogy augusztusban be tudjuk mutatni. Mindenki választ magának személyiségtípusokat, de előtte interjúzunk betegekkel, orvosokkal. Egy nővérke, egy hererákos fiú, egy szívbeteg lány és egy drogos csaj története lesz, és mindez egy sürgősségi osztályon játszódik, ahol ennek a négy embernek a viszonyrendszerét mutatjuk be. Rengeteg időt töltünk együtt, és alaposan körbejárjuk a témát, hogy az unokánk majd pontos képet kapjon arról is, milyenek voltak az orvosok és a klienseik ebben a korban.

MN: Lesz folytatása a drámák kiadásának?

BR: 2021-ben jön a kamaradrámák kötet, bízom benne, hogy benne lesz a finn Veijo Baltzar, aki tanít a színművészetin Helsinkiben és már kilenc operát írt. Fontos lenne még Ruždija Sejdović Kosovo mon amour című alkotása, amely a délszláv háborúról és egy polgárosodott cigány család elmenekülésének történetéről szól.

A bécsi Romano Svato társulata, Simonida és Sandra Selimović testvérpár írta a Gipsy stop Dancinget egy bokszoló cigány lányról, szép emléket állítva Johann Trollmann-nak, aki megnyerte az olimpiát a náci Németországban, de nem őt kiáltották ki győztesnek, aztán egy haláltáborban agyonverte egy náci tiszt. De van spanyol, román, bolgár, olasz és ír cigányszínház is, ezeknek a darabjai közül válogathatunk.

(Frissítés: Trollman valójában nem nyert olimpiát, ugyanis nem engedték, hogy elinduljon az 1928-as olimpián. Német bajnoki címet viszont szerzett - a szerk.)

Neked ajánljuk