Színház

Itt pihen a gépemben a Római vakáció, William Wyler filmje; várja, hogy megnézzem újra, holott fogalmam sincs, valóban láttam-e valamikor régen Audrey Hepburnt az első komoly filmfőszerepében és a nagy sármőr Gregory Pecket, vagy csak képzelem, hogy láttam, vagy csak azt mondom, hogy láttam, mert mindenki azt mondja.

Nem volt zseni – kultúrhérosz volt. Nélküle talán nem is lenne magyar rockopera, és a musicaljátszásunk története is bizonyosan másként alakult volna.

Ez a Szelmenc - Kisszelmenc és Nagyszelmenc - magyar falu; nem nagy, de magyar. Ámde egyik fele Szlovákiában, a másik fele Ukrajnában van - Magyarországon nincsen belőle egy darab sem. Korábban Csehszlovákiához és a Szovjetunióhoz tartozott.

A városvezetés nem emelt szót az ellen, hogy visszatért a Trafó vezetőségébe az „eltávolított” vezető, Szabó György, így aztán erős programmal, Krétakörrel és Mundruczóval készül az intézmény az idei évadra. Pénz, az persze nincs elég, de így is a függetlenek támogatásán lesz a hangsúly. Meg a kollektív öngyilkosságon.

Augusztus végén, napokkal az István, a király bemutatója után három részeg fiatal támadta meg Alföldi Róbertet Szentendrén. Az eset miatt nem szólalt fel egyik színházi társaság sem, de a Narancs utánajárt, mit gondolnak róla és „az utcákon tomboló honfitársainkról”.

A holnap megjelenő Narancsban Schilling Árpád kemény kritikát fogalmaz meg a magyar színházi életről, de beszél a megújulás lehetőségeiről, Alföldiről és Vidnyánszkyról is. Itt az MMA elleni bojkottról, illetve a kormány és a Heti Válasz összeesküvés-elméleteiről tett nyilatkozatát olvashatják.

Idén rövidre - bár intenzívre - szabódott jelenlétem a szegedi Thealter fesztiválon. És akkor most megfogadom, hogy jövőre nem így lesz; mert megint meggyőződtem arról, milyen pofás, izgalmas, felvillanyozó fesztivál ez - és ugyan nem attól, hogy minden egyes produkció revelatív és hibátlan, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a túlnyomó többség a színház evidens és eminens hivatását teljesíti: hozzánk beszél, közös dolgainkról.

Az erős program szükséges, de nem elégséges feltétele a valódi fesztiválnak. A világ egyik legjelentősebb színházi eseménye fontos tanulságokkal szolgálhat minden fesztiválszervező város számára.

"Keserédes komédia egy felvonásban a felnőtté válásról" - ez szerepel Mark Ravenhill Citizenship című darabjának bevezetőjében, és aki látta például a nálunk is játszott Shopping and fuckingot a Tháliában bő tíz éve, az tutira nem dől be sem a keserédesnek, sem a komédiának.

A bécsi Akademie Theater - a Burgtheater kamaraszínháza - az egyik legjobb vidéki színház, mármint innen, Budapestről nézvést. Mert hát nem kell hosszabban utazni oda sem, mint azokba a vidéki színházakba, ahová viszont nem érdemes menni.

Sokfelé és sokfélét dolgozik: operett-musical színész szakon végzett, de évek óta gyakran foglalkoztatott prózai színész és színházi zeneszerző. Zalaegerszeg, Vígszínház, Kecskemét és a Mundruczó Kornéllal közös munkák után jelenleg Alföldi Róberttel próbálja az István, a királyt. Ősztől a Magyar Színház zenei vezetője.

„A színháznak azonnal reagálnia kell a társadalmi jelenségekre. A politizálás nem azt jelenti, hogy egy előadásban név szerint felismerhető egy politikus, hanem azt, hogy a színház élesen gondolkodik a közéletben való létezéséről” – Máté Gábor szavai jellemzik a Katona József Színház következő évadát, amelyet ma mutatott be az igazgató.