Magyar Narancs: Korábban azt mondtad, hogy tíz kollégiumból rúgtak ki, amiért nem tartottad be a szabályokat. A színházakban nem voltak hasonló problémáid?
Szemenyei János: Mindig is nehezen ment a reggeli ébredés, ezért voltak problémáim a késésre és a takarodóra vonatkozó szabályokkal. Már az általános iskolából is mindig elkéstem, aztán a drámatagozatos gimnáziumból is. Viszont a Madách Színház stúdiója volt az első igazi munkahelyem, tizennyolc évesen: rendszeresen jártam fel raportra az akkori igazgatóhoz, Kerényi Imréhez, kaptam a büntetéseket meg a levonásokat a fizetésemből. Úgy tudtam, Kerényi fogja indítani a Színművészetin a következő prózai osztályt, és azért jelentkeztem a zenés osztályba, hogy őt elkerüljem. De megcserélték az osztályfőnököket, és hozzá kerültem. Nem bántam meg, nagyon jó tanárom volt.
MN: Követed a mai napig Kerényi "pályáját"?
SZJ: Amit a színházról át akart adni nekünk, azt átadta. Az első évben világosan megmondta, hogy "addig foglalkozom magukkal, amíg érdekelnek engem", és nem hibáztatom, ha egy év után azt gondolta, hogy ebben ennyi volt. Én, amit tudtam, kihoztam a főiskolából és Kerényiből is.
MN: És mit gondolsz a közéleti szerepvállalásáról?
SZJ: Nem keverem össze azzal, amit színházilag adott nekem.
| ||
MN: Sok helyen játszottál az egyetem óta, de kifejezetten zenés színház társulatában még nem voltál.
SZJ: Negyedévesen Zalaegerszeg mellett elhívtak az egyik legnagyobb pesti zenés színházba: döntenem kellett, hogy a fővárost és a nagyobb ismertséget, a több pénzt választom, vagy elmegyek az isten háta mögé, ahonnan hazajárni sem nagyon lehet. Azt gondoltam, sokkal inkább előre visz, ha olyan helyre megyek, ami nemcsak zenével foglalkozik, hanem épít rám prózában is. Nem is csak azért, mert zenés színházba kerülni skatulyát jelent, hanem mert - és ezt igazán nem beképzeltségből mondom - nekem az éneklés olyan, mintha csak be kéne rajtam nyomni egy gombot. Soha nem tettem semmit azért, hogy így tudjak énekelni; ha reggel felkelek, akkor is ugyanúgy megy. Ez egy adottság, ami miatt nem annyira inspirál, hogy csak musicalekben játsszak.
MN: Zalaegerszeg után két évet töltöttél a Vígszínház társulatában. Utólag visszagondolva hogy látod, mi nem működött?
SZJ: Egyáltalán nem voltam odavaló. Nem is használtak ki semmit, amiben jó vagyok: zenés darabokban nem gondoltak rám, és zeneszerzőként sem igazán kaptam lehetőséget. Mintha észre se vették volna, vagy nem érdekelte volna őket, hogy az alatt a két év alatt öt nagy szerepet és még négy abszolút főszerepet eljátszottam, és sok zenét is szereztem más színházakban, rádióban, filmekhez. Volt egy olyan érzésem, hogy amikor odahívtak, nem is igazán tudták, mit akarnak kezdeni velem. Ahhoz, hogy kiteljesedjek művészileg, és meg is éljek, el kellett vállalnom más munkákat is, a zeneszerzéssel pedig sokszor éjszaka foglalkoztam. De ha a Vígszínházba karikás szemmel, fáradtan megy be az ember, megszólják, míg mondjuk az Örkényben vagy Mundruczó Kornéléknál azt mondták, gyere, igyál egy kávét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Víg rosszabb hely, de ott mindig jólfésültnek kell lenni.
MN: Mit gondolsz arról, ahogyan Magyarországon a prózai színházak a zenét használják?
SZJ: Ez nagyon erősen az egyes rendezőkön múlik. Tudok olyanokról, akik előszeretettel nyúlnak a zenéhez, de fogalmuk sincs, miért, és olyanokról is, akik nagyon értenek hozzá, mégsem használják annyit. Ha zeneszerzésre kérnek fel, az én felelősségem, hogy a zene szolgálja az előadást, de ne kerüljön előtérbe, és közben mégis megmaradjon az ember fülében. Mostanában nagy divat az atonális zene, pedig az szinte hallgathatatlan: semmi bajom a disszonanciával, de az atonalitással nagyon is. Szeretem a dallamos zenét, ami nem fél attól, hogy érzelmeket keltsen. De a prózai rendezők sokszor úgy gondolják, hogy ez elvonja a néző figyelmét, és meghatározza, mit érezzen. Pedig a próza is tele van olyan elemekkel, amelyek valamiképp irányítják az ember agyát - és ezt jól lehetne zenével is kombinálni.
MN: Egy színházi zeneszerző mondta azt, hogy utálja, amikor a rendezők a szomorú részekhez valami szomorú zenét kérnek, miközben - szerinte - az ellenpontozás sokkal találóbb eszköz lehet.
SZJ: Én ennek még csak a fordítottjával találkoztam: mindenki mindig ellenpontozni akar, pedig az sem mindig érvényes. Nem fekete-fehér dolgok ezek, és épp az a jó a zeneszerzésben, ha én gondolkodhatok el azon, mi lenne a megfelelő; hiszen ez mégiscsak egy szakma, amihez a zeneszerző jobban ért, mint a rendező. Folyamatos dilemmám, hogy mennyire van jogom átalakítani egy rendező zenei koncepcióját. Utólag több munkámra is azt mondom, hogy végül is jó volt így is, de talán fel lehetett volna fűzni az egészet egy más dramaturgiai szálra.
MN: Mondod, hogy hosszú távú terved egy nagyopera; mintha "a nagy Szemenyei-mű" még nem készült volna el.
SZJ: Az majd jönni fog magától. A nagy műhöz kéne egy színház is, amelyik bemutatná, és egy olyan rendező, aki ennyire épít a zenére. Nem arról van szó, hogy elégedetlen lennék az eddigi lehetőségeimmel, de ahhoz, hogy megírjam "a legnagyobbat", olyan helyzet kell, amiben a zenének olyan fontos szerepe van, mint amennyire én annak gondolom.
MN: Korábban említetted, hogy felvételiztél a Zeneakadémiára, de nem vettek fel, mondván, hogy már van egy szakmád.
SZJ: Nagyon ritka az olyan ország, ahol hátránynak számít, ha az embernek van már egy diplomája, mert a felsőoktatási intézmény szerint költségtérítéses szakon nagy rizikó, hogy valóban a képzés végéig kitart-e a szándék és a fizetési hajlandóság. Pedig a Zeneakadémián ezzel szembesültem: a nagyon magas, majdnem maximális pontszámaim ellenére ezért nem vettek fel. Nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni, mert mindenképpen szeretnék zeneszerzést tanulni; talán úgy, hogy keresek egy mestert, aki tanítana - de papírom attól még nem lesz. Egyébként először származott előnyöm abból, hogy nem prózai, hanem operett-musical szakos színészdiplomám van: a Magyar Színház zenei vezetői állására ilyennel kellett rendelkezni. Érdekes volt számomra, hogy akik 'ze Áron igazgató figyelmébe ajánlottak, azok zeneszerzőként utaltak rám, és nem azt mondták, hogy színész, aki egyébként zenét is csinál.
MN: A Magyar Színházat az elmúlt években az ág is húzta: pénzügyi gondok, munkaügyi perek és a többi. Ez nem riasztott a munka elvállalásában?
SZJ: Annyira még nem látok bele az ügyeikbe, de azt tudom, hogy anyagilag nehéz helyzetben vannak. Örültem a megtiszteltetésnek, hogy rám gondoltak.
MN: A Szegedi Szabadtéri Színház István, a királyában "csak" színészként szerepelsz. Teljesen el tudod némítani magadban a zeneszerzőt?
SZJ: Teljesen nem: ha zenés darabot hallok, folyamatosan azon jár az agyam, hogyan van felépítve a zenei struktúra, vagy figyelem a hangszerelést. De az nincs bennem, hogy mennyire megváltoztatnám a dolgot. Talán azért kedvelem az István, a királyt, mert van egy élő hangszerelése, és az évtizedekkel később is tud jól hangzani, szemben a szintetizátoros, sampleres felvételekkel. A darab bemutatása óta eltelt harminc évben sokan már elfelejtették, miről is szól valójában ez a történet, nem azt szokták játszani. Alföldi most erre koncentrál.
MN: És miről szól valójában?
SZJ: Két ellentétes tábor gyilkolja egymást: ez megáll önmagában ma is. A nép és az uralkodóréteg viszonyáról szól, hogy hogyan reagál az egyik fél a másikra. Bár egészében még nem látom át az előadásunkat: Laborcot játszom és meghalok az első felvonásban, és amíg ki nem visznek, egy árokban fogok feküdni, amire velem együtt folyamatosan rakódik a gipsz, az agyag, a törmelék. De az ilyesmit Mundruczónál már megszoktam; ő nagyon szereti a materiális dolgokat, a földet, vizet, sarat használni. Bagó Bertalannál játszottam III. Richárdot; az utolsó jelenetben egy üvegkalitkában harcoltam tulajdonképpen saját magammal, miközben ömlött rám, folyt a szemembe a művér. Akkor tértem át napi kontaktlencsére.
MN: Sokat dolgoztál Mundruczó Kornéllal. Másmilyen az ő színháza, mint amivel máshol találkozol?
SZJ: A munkamódszere is más, de a szellemisége az, ami igazán megkülönbözteti sok más színháztól. Három éve, amikor először találkoztam vele, abszolút újdonság volt nekem. Szerintem mindenféle színházcsináló számára az kell legyen a legfontosabb, hogy a gondolat legyen az első, akkor is, ha bevett szakmai praktikákra építő, tíztől kettőig tartó próbákkal dolgozó rendezőről van szó, vagy olyanról, mint Mundruczó, akivel a próbák akár egész naposak, és akinél a színészek maguk írják meg a jeleneteket. És ez ugyanúgy megvan Bagó Bertalanban, mint Mundruczóban, még ha egészen más módon is.
MN: És mennyire jellemző ez általában?
SZJ: Nem igazán, nagyon ritkán találkozom vele. De bízom benne, lehet úgy színházat csinálni, hogy a gondolat az első.
