Ki a király? - kritika az Alföldi-féle István, a királyról

Színház

Jaj, de unom a politikát! - énekli Gizella királyné és Vecellin lovag az István, a király fanyar, de korántsem jelentékeny kettősét, amely most egyszerre különleges rendezői nyomatékot kap Alföldi Róbert Dóm téri produkciójában. A teljes kórus és statisztéria a színpad előteréhez ront, s vagy 50-szer belekiáltja a közönség arcába az "unom" szót, s hogy a sulykolás még érzékletesebb legyen, e kitartó szóismétlésre felgyulladnak a nézőtéri fények is. Márpedig ha egy rendező a villanykapcsolóval játszik, az mindenkor felemelt mutatóujjú, erős jelzésnek van szánva: szerelmetes nézőim, jól figyeljetek, mert most aztán már tényleg rólatok van szó. Mégis, bár kétségkívül unjuk a politikát, az így fölerősített fordulat akarva-akaratlanul többet árul el a harminc esztendeje és ma is hivatalosan szentesített sikerű rockoperáról, mint rólunk, hű nézőiről. Merthogy 1983-ban csakúgy, mint 2013-ban épp az ilyen ellenzékiesség számíthatott a legnagyobb, a rokonszenvvel egyenértékű felsőbb türelemre. A politika egész világára kiterjesztett, s ilyesformán passzív ellenérzés, a magyaros hangütés forszírozása, valamint a "haza és haladás" nagy nemzeti ellentmondásának István király korára való visszavetítése: mindez lényegét tekintve maga volt a veszélytelen mulatság, amely dacára ennek (vagy tán épp ezért) mindig sokatmondóan jelentőségteljesnek mutatkozhatott.

false

Harminc év nagy idő, felőröl birodalmakat és rendszereket, átalakít minket és a körülöttünk lévő világot, s persze lecseréli a korízléseket: az egykori sikert kínossá, sőt cikivé változtatja, majd sokszor visszahozza ugyanazt a nosztalgia vagy a retró örve alatt. Az István, a király szemre hullámvölgyek nélkül vészelte át az elmúlt harminc évet, s ma is ugyanaz az ismerős arculatú mű, mint egykor. Ne kerteljünk, változatlansága gyanút keltő, hiszen felveti a kérdést: miért tűnik ugyanolyannak, miközben minden megváltozott körülötte? Közhely, de a jelentős alkotások századok múltán is reagálnak az aktuális jelenre, újabb és újabb rétegeiket tárják fel előttünk, s nem mellesleg válaszolnak korábban nem is sejtett kérdéseinkre. Szörényi Levente és Bródy János közös zenés színházi csúcsteljesítménye a kritikusi gyanú szerint ilyesmikre nem képes, jóllehet a most bemutatott produkcióban Alföldi ügyes és sokszor egészen hatásos, tetszést arató gesztusok sorával próbálja elleplezni ezt a rendezői működésétől korántsem teljesen idegen helyzetet.

Igazán minden be van dobva a Dóm téren: a volt Nemzeti főerői, többértelműnek szánt tömegkoreográfia (koreográfus: Vári Bertalan), Szent Korona mint díszlet (Menczel Róbert munkája), koronára felültetett szimfonikus zenekar, Trabanton bekocsizó 1983-as vendégek (Nagy Feró és Varga Miklós), karikás ostor, keresztek és kommandósok. A jelmezek (jelmeztervező: Nagy Fruzsina) jelenkori áthallásokat mímelnek, Torda táltos, azaz az elmaradhatatlan Novák Péter pacsizik a vezénylő Kesselyák Gergellyel, mielőtt különszámba kezd, s persze látunk győzelmi partit is a harc után, egyszóval minden mozzanat, be-, ki- és összekacsintás a mű trendi voltát szuggerálja. A külsődleges érvényességet azonban csak olykor mélyíti el egy-egy szép és valódi színészi-énekesi pillanat. Ez részben szakmai probléma: az énekhang és a muzikalitás megléte a zenés színházban nem választható ráadás, hanem alapkövetelmény, vagy legalábbis annak kellene lennie. S ennek bizonyságául, aki jól énekel, színészként is diadalmaskodik, mint a Koppány lányát adó Tompos Kátya, aki az est legszebb és legérvényesebb perceit szerezte számunkra. Általánosságban is erősebb volt a női vonal: Radnay Csilla (Gizella), Udvaros Dorottya (Sarolt). A címszereplő Feke Pál sokszorosan ismerős szólamában most is tisztességgel megfelelt, hangjának Varga Miklós-i zamata váltig átütő, ám ugyanez szerepformálásáról már aligha mondható el. Az önmagánál valamelyest halványabb-feszültebb Stohl András komoly alázattal vette ki a részét az előadásból, ám hangja Koppány utolsó másfél számában többé-kevésbé felmondta a szolgálatot. Előre borítékolhatóan, de egyszersmind üdítően életteli, kirobbanóan energikus rockoperai alakítást nyújtott Szemenyei János (Laborc), s meglepően erős, énekszavában is színészi súlyt jelző figurává gyúrta össze szerepfoszlányait Blaskó Péter (Géza fejedelem, Krónikás).

A díszletet alkotó korona végül összezárul, egy nemzet börtönévé átalakulva - didaktikus, de gusztussal kivitelezett megoldás, amely korántsem oly kedvapasztó, mint az előadási hagyományba belekövesedett kötelező Himnusz-éneklés. Igaz, így legalább nem kell megfeszülni a közönség álló ovációjáért.

Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 18.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.