Jaj, de unom a politikát! - énekli Gizella királyné és Vecellin lovag az István, a király fanyar, de korántsem jelentékeny kettősét, amely most egyszerre különleges rendezői nyomatékot kap Alföldi Róbert Dóm téri produkciójában. A teljes kórus és statisztéria a színpad előteréhez ront, s vagy 50-szer belekiáltja a közönség arcába az "unom" szót, s hogy a sulykolás még érzékletesebb legyen, e kitartó szóismétlésre felgyulladnak a nézőtéri fények is. Márpedig ha egy rendező a villanykapcsolóval játszik, az mindenkor felemelt mutatóujjú, erős jelzésnek van szánva: szerelmetes nézőim, jól figyeljetek, mert most aztán már tényleg rólatok van szó. Mégis, bár kétségkívül unjuk a politikát, az így fölerősített fordulat akarva-akaratlanul többet árul el a harminc esztendeje és ma is hivatalosan szentesített sikerű rockoperáról, mint rólunk, hű nézőiről. Merthogy 1983-ban csakúgy, mint 2013-ban épp az ilyen ellenzékiesség számíthatott a legnagyobb, a rokonszenvvel egyenértékű felsőbb türelemre. A politika egész világára kiterjesztett, s ilyesformán passzív ellenérzés, a magyaros hangütés forszírozása, valamint a "haza és haladás" nagy nemzeti ellentmondásának István király korára való visszavetítése: mindez lényegét tekintve maga volt a veszélytelen mulatság, amely dacára ennek (vagy tán épp ezért) mindig sokatmondóan jelentőségteljesnek mutatkozhatott.
| ||
Harminc év nagy idő, felőröl birodalmakat és rendszereket, átalakít minket és a körülöttünk lévő világot, s persze lecseréli a korízléseket: az egykori sikert kínossá, sőt cikivé változtatja, majd sokszor visszahozza ugyanazt a nosztalgia vagy a retró örve alatt. Az István, a király szemre hullámvölgyek nélkül vészelte át az elmúlt harminc évet, s ma is ugyanaz az ismerős arculatú mű, mint egykor. Ne kerteljünk, változatlansága gyanút keltő, hiszen felveti a kérdést: miért tűnik ugyanolyannak, miközben minden megváltozott körülötte? Közhely, de a jelentős alkotások századok múltán is reagálnak az aktuális jelenre, újabb és újabb rétegeiket tárják fel előttünk, s nem mellesleg válaszolnak korábban nem is sejtett kérdéseinkre. Szörényi Levente és Bródy János közös zenés színházi csúcsteljesítménye a kritikusi gyanú szerint ilyesmikre nem képes, jóllehet a most bemutatott produkcióban Alföldi ügyes és sokszor egészen hatásos, tetszést arató gesztusok sorával próbálja elleplezni ezt a rendezői működésétől korántsem teljesen idegen helyzetet.
Igazán minden be van dobva a Dóm téren: a volt Nemzeti főerői, többértelműnek szánt tömegkoreográfia (koreográfus: Vári Bertalan), Szent Korona mint díszlet (Menczel Róbert munkája), koronára felültetett szimfonikus zenekar, Trabanton bekocsizó 1983-as vendégek (Nagy Feró és Varga Miklós), karikás ostor, keresztek és kommandósok. A jelmezek (jelmeztervező: Nagy Fruzsina) jelenkori áthallásokat mímelnek, Torda táltos, azaz az elmaradhatatlan Novák Péter pacsizik a vezénylő Kesselyák Gergellyel, mielőtt különszámba kezd, s persze látunk győzelmi partit is a harc után, egyszóval minden mozzanat, be-, ki- és összekacsintás a mű trendi voltát szuggerálja. A külsődleges érvényességet azonban csak olykor mélyíti el egy-egy szép és valódi színészi-énekesi pillanat. Ez részben szakmai probléma: az énekhang és a muzikalitás megléte a zenés színházban nem választható ráadás, hanem alapkövetelmény, vagy legalábbis annak kellene lennie. S ennek bizonyságául, aki jól énekel, színészként is diadalmaskodik, mint a Koppány lányát adó Tompos Kátya, aki az est legszebb és legérvényesebb perceit szerezte számunkra. Általánosságban is erősebb volt a női vonal: Radnay Csilla (Gizella), Udvaros Dorottya (Sarolt). A címszereplő Feke Pál sokszorosan ismerős szólamában most is tisztességgel megfelelt, hangjának Varga Miklós-i zamata váltig átütő, ám ugyanez szerepformálásáról már aligha mondható el. Az önmagánál valamelyest halványabb-feszültebb Stohl András komoly alázattal vette ki a részét az előadásból, ám hangja Koppány utolsó másfél számában többé-kevésbé felmondta a szolgálatot. Előre borítékolhatóan, de egyszersmind üdítően életteli, kirobbanóan energikus rockoperai alakítást nyújtott Szemenyei János (Laborc), s meglepően erős, énekszavában is színészi súlyt jelző figurává gyúrta össze szerepfoszlányait Blaskó Péter (Géza fejedelem, Krónikás).
A díszletet alkotó korona végül összezárul, egy nemzet börtönévé átalakulva - didaktikus, de gusztussal kivitelezett megoldás, amely korántsem oly kedvapasztó, mint az előadási hagyományba belekövesedett kötelező Himnusz-éneklés. Igaz, így legalább nem kell megfeszülni a közönség álló ovációjáért.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 18.
