| ||
Miklós Tibort persze egy sor könnyűzenei sláger szövegírójaként is ismerhetjük, hiszen a Boldogság, gyere haza csakúgy az ő teljesítményét (is) dicséri, mint a talán egyetlen, ám annál nagyobb Homonyik-sláger, az Álmodj, királylány. Legnagyobb és legsajátabb érdemei mégis elsősorban a zenés színház gyakran léhának vádolt, de valójában csakis áldozatos csapatjátékkal gyakorolható műfajában váltak érzékletessé és tiszteletet parancsolóvá.
Musicaljátszás természetesen már Miklós és nemzedéktársai előtt is létezett hazánkban. Az Operettszínház színpadáról Básti Lajos dörögte el Higgins professzor Zsüti által magyarított dalszövegeit, de volt kérészéltű Petőfi Színház, Helló, Dolly! meg persze Hegedűs a háztetőn is, Bessenyei Ferenc máig emlékszeplősítő dajdajozásával. Csak éppen a műfajt megújító és új távlatokba helyező, ha tetszik, lázadó darabok számára nem volt sokáig levegő – és nem volt nyelv, amelyen itthon igazándiból megszólalhattak volna. 1972 januárjában, alig pár hónappal az amerikai ősbemutató nyomában a Műegyetemen oratorikus formában előadott Jézus Krisztus Szupersztár jelezte csak a készülődő fordulatot, s ebben máris kulcsszerep jutott Miklós Tibornak. Webber ma már klasszikus művei vagy épp Sondheim merészen kísérletező és mindig a legmagasabb elvárásokat támasztó darabjai azután sorban Miklós Tibornak köszönhették az első autentikus magyar megszólalás lehetőségét. Miklósnak, a szövegírónak, a színház- és sztárcsinálónak. Merthogy 1980-ban, évekkel az István, a király előtt Miklós Tibor életre hívta a Rock Színházat, ahonnan zenés színházi karrierek és előadási gyakorlatok egész sora vette eredetét.
Stabil előadó- és alkotógárdával, ám színházépület nélkül, s majd mindvégig mostoha körülmények között működött bő másfél évtizeden át e színháztörténeti érdemű formáció, s a tehetséggel honosított világsikerek mellett hamar megjelentek a műfaj első hazai mutatványai: a Várkonyi Mátyással közösen jegyzett Sztárcsinálók (1981), s nyomában jobb és rosszabb darabok garmadája. Mert hiszen ebben a fázisban a gyenge utánérzéseknek és a bukásoknak is fejlődéstörténeti szerep jutott: a zsáner életerejének, izmosodásának bizonysága volt minden újabb hazai zenés darab. A Rock Színház históriája azután 1996-ban szomorú véget ért, ám Miklós Tibor utóbb is holtáig írta, fordította, rendezte és gondozta a legkülönfélébb rockoperákat és musicaleket.
E műfaj, helyesebben műfajok magyarországi népszerűsítése visszatekintve bizonnyal fontosabb volt, mint egy-egy vitatható prozódiai megoldás vagy kétes rímpár alkalmazása. Miklós Tibornak sikerült megmagyarítania egy gazdag zenés színházi zsánert, amely kultúrájában, hagyományaiban és egész gyakorlatában eredetileg oly messze állt tőlünk. Egy általa fordított Sondheim-szám sorával élve, így lett ő „híd két messzi part közt”.
