67. Avignoni Fesztivál

Elköteleződés vagy nyitottság?

  • Herczog Noémi és Kovács Bálint
  • 2013.09.01 13:07

Színház

Az erős program szükséges, de nem elégséges feltétele a valódi fesztiválnak. A világ egyik legjelentősebb színházi eseménye fontos tanulságokkal szolgálhat minden fesztiválszervező város számára.

Mert Avignonban a város hozza létre a fesztivált, nemcsak a színházi szakma vagy a kulturális minisztérium, hanem a legkülönfélébb pozíciókban lévők látszólag teljes együttműködése. Már az is sokatmondó, hogy a fesztivál három hetére átszervezik a teljes tömegközlekedési hálózatot: egyrészt több, csak ekkor közlekedő éjszakai buszjáratot ("Bustival") hoznak létre, másrészt átadják a belvárost a nézőknek és a színházaknak. A belváros gyakorlatilag teljes felülete színházi plakátokkal - jellemzően az ezerkétszáz OFF-program előadásaiéval - van borítva, legyen szó magánházakról, parkok kerítéseiről, bankok vagy akár templomok falairól - és tulajdonosaik beleegyezéséről. Hiszen - és ezt az utcákat, hoteleket és éttermeket zsúfolásig megtöltő közönség láttán nehéz is lenne megkérdőjelezni - a város jól felfogott érdeke a fesztivál minél nagyobb szabású lebonyolítása. Talán épp ezért nem merül fel az sem kérdésként, hogy hol lehet színházi előadást játszani:

mindenhol lehet

Vannak bemutatók iskolák tornatermében, kolostorok belső kertjeiben, de még a pápai palotában is. Az pedig már az egyébként a társművészeteknek is előkelő helyet biztosító szervezők józanságát jelzi, hogy minden egyes helyszínt a fesztivál zászlója jelöl, így egy másodpercig sem lehet kérdés, hogy például egy temető mellől induló programhoz pontosan melyik sarkon is kell gyülekezni. Ám a fesztiválhangulatért leglátványosabban maguk a színházak felelnek: három hétig olyan hihetetlen intenzitással és leleményességgel hirdetik az előadásaikat, ami Magyarországon nemhogy a kultúrában, de más szektorokban is abszolút szokatlan. Míg az ember végigmegy a főutcán, legalább hat-hét rendhagyó hirdetési formával találkozik: extrém módon beöltözött színészek (borostás, transzvesztita Evita és neccharisnyát viselő Kaszás) osztogatják szórólapjaikat és mosolyukat, rögtönzött táncelőadások, az egyes előadások hangulatát idéző, mozgó installációk lepik el a várost. Úgy tűnik, az itt fellépő színházak többet tudnak a marketingről annál, hogysem kis bódéban tíz százalékkal olcsóbb jegyeket árusító, unott jegyszedőkkel képviseltessék magukat, ráadásul nem tartják lealacsonyítónak, hogy el kell adniuk, amit létrehoztak. Köztük sétálva pedig az embernek ideje sem marad megkérdőjelezni, tényleg a színház-e a legfontosabb dolog a világon. Az önfeledt részvételt gátolhatja ugyanakkor, hogy Avignonban a legértékesebb valuta a francia nyelvtudás: hiába a nemzetközi érdeklődés, programfüzetet csak franciául készítenek, a francia nyelvű előadások megértését semmilyen módon nem könnyítik meg (nincs felirat vagy szinkrontolmács, angol szinopszis is csak ritkán), és a franciául amúgy is feliratozott előadásokhoz sem készítenek angol szövegfordítást.

Noha nem tették kötelezővé, hogy mindenki ezzel indítsa a maga fesztivállátogatását, a Rimini Protokollból ismert Stefan Kaegi Remote Avignon című sétaszínháza tökéletes átvezetés a turisták Avignonjából a színházi fővárosba. A "nézők" mindegyike egy fejhallgatót kap, és az abból szóló hang instrukcióit követve járja végig a város ismertebb és rejtett zugait. Kaegi nemcsak mindent kihoz a lehetőségből, hanem megmutatja, hogy az elképzelhetőnél sokszorta több van az ötletben. Az "előadásnak" csak egyik fele a hol szórakoztató, hol nagyon izgalmas szituációs játék, amelyet különlegessé tesz, hogy az ötvenből csak nyolc-tíz ember hallja pont ugyanazt; miközben új szemszögből figyeljük meg a városi tereket és a bennük létező embereket, az autókat feltartóztató áltüntetésről már nem is beszélve. A fülünkben szóló hang folyamatosan filozofál életről-halálról, gépről és emberről: egyáltalán normális totálisan rábízni magunkat egy géphangra a fejhallgatónkban? De az amúgy csontig rágott témát is új megvilágításba helyezi egy-egy olyan kínos és mellesleg odavetett kérdés, mint hogy édesanyánk vagy a számítógépünk nélkül tudnánk-e nehezebben tovább élni.

Nem egyedül a Rimini reagál konkrét értelemben is a fesztiválra: Jéroöme Bel előadása a fesztivál gyakorlatilag fétissé vált, legfontosabb helyszínét, az ikonikus avignoni pápai palotát választotta nemcsak helyszínéül, de tárgyául is. A palotában bemutatott legendás előadásokból készült kvázi-dokumentumszínház szimpatikusan és demokratikusan emlékezik. Bel nem erőlteti saját kedvenceit a nézőkre. E helyett alternatív színháztörténetet rendez, ami kellemesen és szokatlanul változatos. Megsokszorozva a színházi kánont, félkörívben ülteti le azt a néhány civilt, akiket megkért, hogy meséljenek a legemlékezetesebb vonatkozó élményeikről, arról, hogy mit jelent nekik a pápai palota. Gyerekek és idősek, franciatanárok és az avignoni fesztiválorvos egymás után emlékeznek. Bel meg is ismétel egy-egy legendás momentumot a fellépők kedvéért, például egy részletet Romeo Castellucci Infernójából: egy aprócska alak kapaszkodik fel a palota véget nem érő falán, kvázi kiszabadítva magát a Pokolból. De a mainstreamen kívül olyanok is szót kapnak, akik kizárólag az OFF-programot látogatják, mert sznob és elérhetetlenül drága kiváltságnak tekintik Avignont.

A másik feltűnő trend ezen a fontos nemzetközi fesztiválon, hogy nincsenek darabok. Nemhogy klasszikusok nincsenek, de még kortárs irodalmi drámák se, legfeljebb dramatikus szövegek, vagy a darabok "miatt" született vadulások.

És nem lehet nem észrevenni a táncféleségek dominanciáját sem. Avignon két kurátora, a programot már tíz éve válogató Hortense Archambault és Vincent Baudriller jól érzékeli, mennyire szétválaszthatatlan a kortárs előadóművészetben tánc és színház. Tegyük hozzá, nem volna rossz, ha ez a lassan kikerülhetetlen tendencia most már a POSZT vagy a hazai színházi szakma egyéb érvényesülési területein is visszatükröződne. Nagy József, Anouk van Dijk, Anna Teresa de Keersmaeker és Delavallet Bidiefono csak néhány név a fesztivál táncos vagy "táncszerű" programjából. Mert tánc és színház gyakran egy előadáson belül sem különíthető el, jó példa erre a Franciaországban sokat dolgozó Nagy József Woyzeckje, ez a most húszéves és még mindig az avignoni program színvonalába illő mozgó képzőművészeti alkotás. A hazai viszonyokra gondolva érdemes felidézni, amit Schilling Árpád, a másik magyar meghívott emelt ki nyilatkozatában: kizárólag függetleneket válogattak be Magyarországról. (Lásd Schillinggel készült avignoni interjúnkat: "Akkor nekik már jó", magyarnarancs.hu - a szerk.)

Tánc és színház egybeolvadása egyébként a Rausch (Bódulat) példáján is szépen követhető, aminek egyenrangú alkotója volt a rendező (a német Falk Richter) és a koreográfus (a holland Anouk van Dijk). A fesztivál egyik legerősebb része volt ez az agitprop vagy ha tetszik: aktivista előadás, amit erősen inspirált az Occupy mozgalom. Richter a válságot választotta tárgyául, mint nemrég a Krétakör (Krízis) vagy a Trafóban is bemutatkozott brüsszeli koprodukció (Bizalmi tőke). A Rausch nem egyszerűen a gazdasági válságról beszél erős kapitalizmuskritikával, hanem abból indul ki, hogy a jelenlegi világrend a munka és a társkeresés terén egyaránt a nyitottság megőrzésére rendezkedett be az elköteleződésekkel szemben. Az előadás az ebből adódó

magány és szorongás táncát

járja; a fiatal táncosok egy jelenetben Occupy-tábort is alapítanak, érezhetően szimpatizálva a mozgalommal, ugyanakkor ironizálva is rajta. Ez a tábor egyszerre nyári tábor, ahonnan a fiatalok anyunak írogathatnak új élményeikről, ugyanakkor közösség és rendszerkritikus tömeg is, amelynek tagjai kevéssé konkrét rendszerbírálatukban talán axiómának tekintik, hogy létezik a jelenleginél demokratikusabb és igazságosabb világrend. Az előadás alkotói érezhetően úgy vélték: akárhogy is, muszáj meghallani a sok fiatal mozgalmár hangját, akik bár nem tudnak alternatívát nyújtani, a kapitalizmus hibáinak kritikai vizsgálatától nem akarnak eltekinteni.

Aztán még azért is jó ez a nemzetközi fesztivál - muszáj ezt megismételni, mert egyszerűen irigyeljük, hogy a "vidéki" Avignonnak nemzetközi fesztiválja van, amikor az egyetlen magyar nemzetközi színházi fesztivál a Trafó éves programja -, mert olyan távoli országok is képviseltetik magukat, mint Kongó. Egy ország, ami akkora, mint Belgium, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Spanyolország, Portugália és Görögország együttvéve, mégsem tudunk róla semmit. Egy ország, aminek ásványkincsei alig összehasonlíthatók más országokéival, csak ezeknek más országok látják hasznát. A felfoghatatlan mértékű szegénység, a ruandai mészárlás utáni menekülttáborok képei a fesztivál egy eldugott kiállításán is szerepelnek az alagsorban. Bidiefono koreográfiájában pedig kilenc fekete táncos és énekes vibrál, táncol és olykor beszél is a Kongóban oly gyakori erőszakos halálról, tömeges mészárlásokról és a halál költészetéről. Egyszerre keservesen és vigadva. Ahogy a kongói nép üli a halotti tort.

 

Herczog Noémi fesztiválrészvételét és utazását a TÁMOP pályázata támogatta.

Neked ajánljuk