Fotó: Németh Dániel
narancs.hu: Pályád kezdetén, 1994-ig játszottál Kaposváron. Magaddal hoztál valamit, ami azóta is tart?
Börcsök Enikő: Talán a próba szeretetét. Rendkívül sokat dolgoztunk ott, és megtanultuk, hogy mennyire klassz ezerféle dolgot kipróbálni a bemutató előtt, és hogy milyen hosszú út vezet addig, amíg az ember megtalál egy szerepet. Isteni jó próbákra emlékszem – ma már mindig a produkció, az előadás a lényeg, rövid az az idő, amíg az ember szabadon gondolkodhat.
narancs.hu: Könnyen el tudtál jönni Kaposvárról?
BE: Könnyen. Ez valamivel már a színház legjobb korszaka után volt. Három évet játszottam csak ott, de meguntam.
narancs.hu: A Vígben megtaláltad, amit kerestél?
BE: Azért az igen hosszú időbe telt. Kaposváron nagyon sok főszerepet játszottam, a Vígszínházban pedig egy pár évig csak a sorban álltam. Eltelt körülbelül öt év, mire elkezdtem igazán jó szerepeket kapni, hiába volt mögöttem az a pár kaposvári év.
narancs.hu: Korábban azt mondtad, a színházban mindig is azt kerested, hogy legyen egy jó csapat, amellyel a szó minden értelmében együtt lehet dolgozni. Ezt megtaláltad a Vígben?
BE: Azóta eltelt húsz év – mostanra találtam meg. Most úgy érzem, jó csapat kovácsolódik össze; rendkívül sok új, fiatal ember jött, és olyan energiát hoztak, ami jót tesz a társulatnak. A Vígszínházban vannak színészek, akik harminc-negyven éve ott vannak; megszoktak valamit, eszerint próbálnak és eszerint élnek. A fiatalok pedig új lendületet hoztak: mindenfélére képesek, bármit meg lehet velük csinálni, és kíváncsiak az idősekre is. Nemcsak a véleményükre, a gondolataikra egy-egy szerepről, de a színészi teljesítményükre is.
narancs.hu: Koltai Tamás írta rólad: „Megmarad élő, eleven embernek, nem a színészt látom, aki az eszközeivel megjelenít valakit, hanem csakugyan mássá válik.” Meg tudod fogalmazni, hogyan lehet ezt elérni?
BE: Nem tudom. Nincs nekem erre technikám. Ha megtalálja az ember, hogy milyen az a szereplő, akit meg kell formálnia, ha azonosulni tud vele, annak talán az a végeredménye, amit mondtál: hogy nem egy színészt látsz, aki valahogyan játszik, hanem egy embert. Amíg dolgozom egy szerepen, mindig igen sokáig kínlódom, amíg rá nem jövök valamire – de soha nem tudom, mi az, amire rá kéne jönnöm. Egyszer csak észreveszem, hogy ez már nem az én gesztusom, nem az én hangsúlyom, hanem a szereplőé. Meg hát mindig megpróbálok úgy építkezni, hogy egy szerepben benne legyenek a saját emlékeim, a saját életem.
narancs.hu: Könnyen le tudod vetni előadás után ezeket a nem saját gesztusokat, hangsúlyokat?
BE: Igen. Ez csak akkor tart el sokáig, ha olyan szerepet játszom, amiben olyan élmény megy át rajtam az előadás alatt, ami egyébként is megvisel lelkileg. Abból a hangulatból nehéz kilépni, de akkor sem a szerepet hurcolom magamban tovább, csak az élményt.
narancs.hu: Elég sok olyan szereped van, amiben ilyen élmények érhetnek. Nem visel ez meg nagyon?
BE: De igen. Mostanra, júniusra már úgy érzem, hogy a végemet járom. Huszonnyolcat játszom egy hónapban – ez már sok.
narancs.hu: Mit lehet ezzel kezdeni?
BE: Kértem, hogy jövőre ne játsszak ennyit. Mást nem – félig-meddig nem lehet valamit csinálni. Olyan nincs, hogy „a mai előadáson egy kicsit pihenek”. De azért ez nem csak fáradtság: az ember ilyenkor sok mindentől megszabadul. A saját fájdalmaimat, a saját gondjaimat is ki tudom sírni, nevetni, hülyéskedni magamból – és ez van, hogy segít nekem a továbblépésben.
narancs.hu: Viszonylag sok olyan szerepet játszottál már, amikor nem sok partnerre tudtál támaszkodni – egyedül voltál, mint a Nemsenkilényben, vagy másodmagaddal, mint a Prahban. Szereted az ilyen kihívásokat?
BE: A Nemsenkilény miatt megfogadtam, hogy soha többet nem játszom egyedül. Egyszer tizenöt-húsz éve már csináltam egy másik egyszemélyes darabot, és furcsa, de elfelejtettem, hogy ugyanezt már megfogadtam egyszer. Amikor a Nemsenkilényt próbáltam, eszembe jutott, hogy „te jóisten, ezt a borzalmas élményt már átéltem egyszer” – többet már nem akarom.
narancs.hu: Mi ez a borzalmas élmény?
BE: Hogy nincs segítség. Bármikor bármi történhet, és az valahogy mindig biztonságot ad, ha valakinek a szemébe nézhetek: tudom, hogy nem történhet bajom, mert ott egy másik ember. Ezt persze nem úgy értem, hogy ha összeesem, de jó, hogy van valaki, aki összeszed. Hanem úgy, hogy továbblendít, ha van valami baj; nem mindig csak rajtam múlik minden. A Nemsenkilény előtt minden egyes alkalommal az ájulásig tudtam izgulni. Nem akarom már ezt. De a Prahnál nincs erről szó: ott van Schneider Zoli, akire nyugodtan rábízhatom magam. Ha ketten vagyunk, az már elég. Ha egyedül vagyok, van bennem egy rettenetes félelem vagy szorongás, hogy elég-e az, amit én csinálok. Hogy leköti-e a nézőket, vagy azt gondolják, hogy „na, most ezt a nőt kell nézni még másfél órán keresztül”. És az előadások vége is más: egyedül mész tapsra – ez is furcsa érzés.
narancs.hu: Nem oldja fel ezt az érzést valamiféle katarzis, hogy sikerült egyedül is megcsinálni?
BE: De, abban a pillanatban feloldja, de ez legközelebbre már elmúlik. Mindig büszke voltam magamra, hogy megcsináltam, de ez nem adott akkora örömet, mint amekkora a félelem volt.
narancs.hu: Mostanra már szinte minden szereped fő- vagy nagyon fontos szerep. Hogy viseled, ha mégis kisebb feladat talál meg?
BE: Nem túl jól. De tudom, hogy ez egy hülye gondolkodás, hiszen ha egy kis szerepet jól megcsinálsz, akkor attól nyilván sokkal jobb lesz az előadás. Amikor kicsit játszom, nagyon nehéz egy emberi sorsot megformálni, mert kevés rá a lehetőség. Nem tudod úgy megmutatni magad, úgy érzed, mintha beléd szorulna. De azt gondolom, hogy a helyemen kezelnek, a koromnak és a tapasztalatomnak megfelelően.
narancs.hu: Szabó István, Jancsó Miklós vagy Tarr Béla filmjeinek szerepei, az állandó vígszínházi főszerepek miatt lehetnél akár címlapsztár is, de nem vagy az. Ezt hogy viseled?
BE: Nagyon sokáig tudatosan elkerültem a címlapokat, a bulvársajtót, a televíziót – nem akartam ilyen módon híres lenni. Szerintem most sem vagyok az; ha végigmennék itt Pécsett az utcán, nem ismernének fel. De nem bánt ez engem, sőt; nekem elég, hogy a kerületben, ahol lakom, ismernek, és eljön a zöldséges meg a hentes a színházba, ha elhívom.
narancs.hu: Meglepődtél, hogy Gothár Péter rád osztotta a címszerepet a Makrancos Katában?
BE: Nem. Az lepett meg, hogy Nagy Ervinre osztották Petruchiót.
narancs.hu: A korkülönbség miatt?
BE: Igen. De végül jól összecsiszolódtunk Ervinnel – egy pillanat alatt elfeledtette velem, hogy idősebb vagyok, mint ő. Viszont a Makrancos Katáról más élményem volt: úgy élt az emlékeimben, hogy ez egy jobb és nagyobb szerep. Nem Katáról szól, hanem Petruchio ámokfutásáról.
narancs.hu: Ez a felismerés a drámáról szól, vagy a Vígszínház előadásáról?
BE: A Vígszínház előadásáról. Én nem így szerettem volna.
narancs.hu: Milyen így ezt a szerepet játszani?
BE: Végrehajtom, amit kér a rendező, de nem értek egyet vele. De mivel színész vagyok, az a dolgom, hogy a lehető legjobb tudásom szerint azt képviseljem, amit a rendező kér. Fájdalmas dolog nekem ezt játszani. Nem szeretem, hogy úgy mondjam.
narancs.hu: Mit tehet ilyenkor egy színész?
BE: Vannak kis lehetőségek, hogy az ember saját magát, a saját gondolatait is belecsempéssze egy előadásba, de erre nem sok mód van. Ha nem értek egyet a rendezővel, azért sokat szoktam beszélgetni, vitatkozni vele, és mindig van valamiféle kompromisszum, amitől megtalálom a szerepben az örömömet.
