Magyar Narancs: Sokszor nyilatkoznak úgy a színművészetin végzett színészek – de rendezőtől is olvastam már hasonlókat –, hogy az ott eltöltött öt év borzalmas volt. Összetörték a személyiségüket, hogy a semmiből építsék őket fel újra, illetve gyomorgörcscsel jártak órákra, mert rendszeresen megalázták őket, dicséretet pedig sosem kaptak. Ön 1972-ben diplomázott rendezőként a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
Ascher Tamás: Mint minden olyasmivel kapcsolatban, ami igazán fontos az ember életében: a főiskolai évekről is egymásnak teljességgel ellentmondó érzéseim maradtak. A hatvanas évek legvége, ifjúsági kultúra, diákforradalom Nyugaton, prágai tavasz, lelkesítő és izgalmas korszak, ehhez képest nyomasztóan unalmas volt sok főiskolai óra. Ugyanakkor egy varázslatosan más világba kerültünk az iskola által: nagyszerű emberek, szuggesztív tanárszemélyiségek is előfordultak: ők nagy hatással voltak ránk. Közben (a groteszk művészet virágkorában vagyunk) valahogy röhögni is kellett a sok furcsaságon, a különc, túlérzékeny, egymásra féltékeny nagyságokon, egyszersmind a hülye bürokrácián; emellett védve is éreztük magunkat a hülyítő szocialista hétköznapokkal szemben, hiszen a magas művészettel jegyeztük el minden pillanatunkat. Mindamellett a félelem is része volt a napjainknak. Nem politikai félelmek voltak ezek, mint egy évtizeddel korábban Szabó Istvánék nemzedékénél, inkább alapvetően önmagunkra vonatkoztak. Felfogjuk-e a feladatokat? Elég jók vagyunk? Nem röpítenek-e ki minket fél év, egy év múlva? Naponta próbáltuk meghaladni önmagunkat. Volt-e szándékos megalázás? A színészek rettegtek Gáti Józseftől, a remek versmondótól, de házsártos, kellemetlen tanártól. Minden osztályterembe utána kellett vinni díszlettrónusát, abba beleülve szidalmazta a rosszul hangsúlyozókat: féltek tőle, de ki is röhögték. Tudták, hogy a főiskola nem az ő szeszélyes véleménye szerint ítél: Ádám Ottó, a tanszékvezető nem titkolta, helyteleníti módszerét. Sőt, az a mítosz kapott lábra, hogy az igazi rendező alig instruál, puhán, szinte észrevétlenül varázsolja elő az alakítást a színészből, lélektani érzékenységgel és odafigyeléssel. A rendezői tanszék más elveket vallott, de alázós pedagógiáról nincs emlékem. Ha nem sikerült egy-egy dolgozat vagy jelenet, a rajongott tanár tapintatos fejrázása is kétségbeesésbe tudott taszítani. Mindenkinek erős szorongásokat kell megélnie, amíg fokról fokra érlelődik, s a kudarc nem mindig egy tanár helytelenítő szavai nyomán ég bennünk: látjuk, érezzük magunk is, ha valami nem jól sikerül. Az az igazi kín. Marton Endrénél végeztem rendezőként; az osztálytársammal, Kornis Mihállyal úgy védekeztünk a szorongás ellen, hogy elhatároztuk: általános művelődésre használjuk az iskolát, nem akarunk színházban működni, éljen az irodalom, a film, az avantgardizmus. Ettől kezdve szabadnak éreztük magunkat, könnyebben teljesítettünk. A színészhallgatók magabiztosabbak voltak nálunk, másod-, harmadéves rendezőknél, hiszen őket közvetlenül a legnagyobb akkori mesterek tanították. Felnéztem rájuk, s ha meg is kínlódták a magukét, én inkább önbizalommal telinek véltem őket. Már akkor is úgy láttam, és ma is azt hiszem, hogy a színészek népe színesen, élvezettel és tehetséggel mesél, és gyakran túlozza a valót, ahogy egy jó karikatúra teszi. Felejthetetlen emlék a kaposvári színészbüfé, egy kopottas pinceklub a színház alatt, ahol két-három évtizeden át könnyesre röhögtük magunkat éjszakánként, amikor a legkedvesebb barátaim, Koltai Róbert, Lukáts Andor, Jordán Tamás egymásról és önmaguk tarka múltjáról meséltek, és élvezettel tapasztaltam, hogyan gazdagszik-csiszolódik egy-egy történet az évek során egyre távolodva az eredetitől. Ezért tudom, amit a színészek elmondanak, bár összességében valahogy tükrözi a valót, de egyenként megvizsgálva a történeteket, óvatosan kell válogatnunk, mi valóban igaz, mi csak körülbelül: a hatás kedvelése, a mondatok zeneisége, a tehetség úgy általában… mindezek gyakran ragadják őket kissé odébb. Előrevetem most, hogy kicsit sem kérdőjelezem meg sok színész és nem színész egybehangzó állításait a jelen vígszínházi ügyben. De itt van egy makacs legenda, mely szerint hagyományos színésznevelési módszer a növendék személyiségének kegyetlen darabokra törése, majd darabjaiból újra összerakása. Ez nagyon frappánsan hangzik, ám én soha senkitől nem hallottam, leírva sem láttam metodikában vagy tanári emlékezésben. A legenda szerint Horvai István mondott volna ilyesmit. Szigorú is tudott lenni, igaz, de – mint a főiskola többi tanárának sok éve – az ő nevelési módszere is többé-kevésbé Sztanyiszlavszkijból indul ki, mely módszer a színésznövendék saját – pózokon és védekező mechanizmusokon túli – igazi személyiségét kutatja. Az első év az önismeretről szól, nem szerepeket játszanak, hanem a saját életükből vett példákon át önéletrajzközeli etűdöket alkotnak, önmagukat játsszák különböző szituációkban, és ha már eléggé tudják, hogyan működik bizonyos helyzetekben a saját személyiségük, akkor jöhetnek – a másodév második felétől – egyéb figurák, végül Júlia meg Othello. A megalázás, megtorlás, a személyiség összetörése nem tartozik a rendszerhez. A nevelődés fájdalmakkal járó processzus, ebben az intézményben kemény harcot vív az ember önmagával a tudásért. Egy helyénvaló mondat is tud fájni, az érzékeny növendékben óriás sérelemmé nőhet, de egészséges esetben nem hurcolja magával ezeket a színész, inkább a hasznára fordítja.
MN: Mennyire általános, hogy szándékosan nem dicsérik meg a diákokat, csak negatív visszajelzéseket kapnak?
AT: A tanítás során óriási öröm a tanárnak, amikor a növendékei rátalálnak valamire, jó jelenetet mutatnak, és végre nem a tévedést kell korrigálni. Hogyan terelhetném tovább jó irányba, ha nem mondom el szabatosan, mi tetszik nagyon, illetve mit találok esetleg tévesnek? Elengedhetetlen a hibák elemzése, de igazi pedagógiai haszon, ha dicsérjük, amit jogos dicsérni, és itt – mint minden normális tanár – az önmagához mért fejlődést is értékelendőnek tartom. Lehet, hogy olyanok terjesztik a negativizmus hírét, akik sose érdemeltek dicséretet? Ám mivel játék közben mindenki teljes személyiségével áll ki a placcra, a kritika néha nagyon érzékeny pontra tapint. Fontos ugyanakkor, hogy a hiba nem kerülhet olyan megvilágításba, mint a színész vétke, csak úgy, mint helytelen megoldás. Van olyan tanár a főiskolán, aki villámgyors véleményező és nyersen egyenes. Csodák csodája, a diákok imádják, amelyik osztályhoz nincs köze, azok harcot indítanak, kérik, hogy hozzájuk is jöjjön, mert élvezik és tanulságosnak tartják a kritikáját. Felnőtt színészeknél pedig azt tapasztalom – főleg kész előadások megbeszélésénél –, hogy van, aki örömmel hallgat bármilyen rosszalló megjegyzést, de nem bírja, ha elmondják neki precízen, mit csinált jól, mert legközelebb kényszeresen erre fog fókuszálni, így pedig odavész a spontaneitás.
MN: Ön milyen pedagógiai módszerekben hisz?
AT: Az örömelvű oktatást képzelem a legjobbnak: sajátos öröm persze, mert egy szöveg vagy helyzet közös megfejtése szerintem izgalmas kaland lehet, megbeszélések sokaságán át, sok kérdéssel részemről, és jó esetben meglepő, kreatív válaszokkal tanítványaimtól. Aztán mérlegeljük a válaszokat, és közösen, vitatkozva folytatjuk felfedező útjainkat a színházművészet jelenségei között. Oktatás közben egy fontos könyv van a kezem ügyében: a Székely Gábor rendező-pedagógusi munkásságát taglaló A második életmű c. kötet, tanítványai állították össze, és művészeti oktatásunk sok kérdését megvilágítja.
MN: Rendezőként milyen módszerekkel dolgozik?
AT: Gondolom, a kérdés azt kapargatja, hogy mennyire erőszakos módon bírom rá a társulatot terveim végrehajtására. Nem így működöm, mindent közösen találunk ki, inkább a tétovaság, a saját munkámat folyton megkérdőjelező önkínzás jellemez, a választott anyaggal szembeni új meg új kételyek. Elég idegesítő. A színészek empatikusak a munkafolyamat elején, rengeteg javaslattal segítenek, mivel tudják, eljön egy pillanat, mikor minden világossá válik bennem, egyre sürgetőbb leszek, és akkor már ők próbálnak utolérni. Voltam persze néha dühös, ingerült is, bár legtöbbször humorral és valahogy idézőjelben. Egy színészcsapat meg a velük régóta együtt dolgozó rendező mégiscsak családszerű jelenség, ebbe pedig belefér a veszekedés, kibékülés, sőt, beleférnek az igazán drámai pillanatok is. Mondják, a túl lagymatag próbaidőszak gyenge eredményt szül. Talán azért, mert a túlságosan konfliktusmentes munka azt is jelentheti, hogy a rendező nem megy eléggé bele az adott darab élesebb pillanataiba, amelyekhez már nagyobb lelki munka kellene a színész és a rendező részéről is. A konfliktusok nem ártanak, ha azok a darab értelmezéséért és leghelyesebb megvalósításáért folytatott harc részei. Nagyon fontosnak gondolom a rendezők részéről az önkritikát. Attól nem csorbul senkinek sem a tekintélye, ha beismeri, hogy hibázott vagy hülyeséget gondolt. Olyan is van, hogy a rendezői erély megnyugtatja a színészt, mint ahogy az erélytelen szülő gyermeke vadul rosszalkodik, de a határozott, kemény fellépéssel megszabott határok csitítják a szorongást, biztonságot adnak. Ezért van az, hogy néha egy társulat megbocsátja a túl kemény fellépést. Mindenki érzi, hogy ez nem azonos a kiszámíthatatlan sértegetéssel, durvulással.
MN: Mi a véleménye arról, ami Eszenyi Enikő körül zajlott a Vígszínházban?
AT: A sok egybehangzó elbeszélés mutatja, hogy Eszenyi egy ideje elmérte a reakcióit, sértően, szinte vadul viselkedett, sok sebet ejtett, amelyek már nem írhatók a szenvedélyes színházcsinálás számlájára. Ugyanakkor senki, a sértettek sem tagadják, mekkora energiával, odaadással dolgozott. Ez jóval nyilvánosabb tény volt, mint az anomáliák. „Mindenki tudta, hogy ilyen”, mondják most sokan, „miért nem szólt valaki?” – nos, mert a fél füllel hallott félhallomásokat senki nem vette elég komolyan. Az adomázó színészek, talán védekezésből maguk is felülemelkedve az ügyeken, meséltek ezt-azt, legalábbis olyan tónusban, ami nem utalt mély fájdalmakra. Humorral vagy egy fintorral tértek napirendre az esetek felett, aztán egyszer csak elszerződtek. Vagy nem. Ami pedig a színpadi átrendezést illeti, bizonyos helyzetekben van relevanciája, de ezt is lehet tapintattal csinálni, nem szükséges hozzá nyilvánosan megalázni senkit. A Vígszínházban most került felszínre számos olyan ügy, mely sokkal korábbi sérelmekről szól, ezeket évekig cipelték a sértettek. Újabb tanúbizonyság, hogy ha nincs kellő alkalom vagy elegendő figyelem, a sérelmek beszorulnak.
MN: A Vígszínházban nemcsak színészek, más területen dolgozók is panaszkodtak Eszenyire.
AT: Igen, az egyéb beosztottak alázása sokkal nyugtalanítóbb jelenség, mert ők sok esetben védtelenek, hiszen az állásukba kerülhet, ha visszaszólnak, míg egy színésznél más a helyzet. Ez már kicsit olyan, mint az Édes Anna. Nagyon-nagyon nyomasztó.
MN: Visszatérve kicsit az oktatásra, a felvételi folyamattal kapcsolatban…
AT: Arra akar rákérdezni, hogy már a felvételi alatt megalázzuk a jelentkezőket?
MN: Nem egészen, de beszéljünk arról is. Az érdekelne, hogy melyek azok a személyiségtípusok, amelyekről már az elején látszik, bírni fogják a „kiképzést”?
AT: Nem bántunk senkit. Akik ezt híresztelték, nagyon félreértettek valamit. A kérdésére válaszolva: tehetséges embereket keresünk, de a tehetség egy állapot kérdése, a felvételi pedig stresszes helyzet, így nehéz elvárni azt, hogy valaki tökéletesen játszszon, szavaljon a meghallgatáson. Fontos megnyugtatni az illetőt, bár ez ritkán sikerül. Nem véletlen, hogy sokan többszöri nekifutásra nyernek felvételt, több év, míg megszokják a körülményeket. Nagyon sok kedvenc növendékem van, aki húszéves kora felett került be, mert addig mindig egy görcsösebb és riadtabb arcát mutatta. Legkedvesebb idős színészeim többségét egyébként soha sem vették fel a főiskolára. Ma elsősorban egyéniségnek kell lenni, illetve fontos, hogy az illetőnek erős idegrendszere legyen, bírja azt, hogy szerepelnie kell. Úgy értem, legyen képes visszakeveredni a stresszből és a félelemből önmagához. A puszta stabilitás azonban elégtelen, érzékenynek is kell lenni. Továbbá nagyon jó, ha az illetőben van játékosság, humor és derű. Vannak sokan, afféle széplelkek, akiknek nagyon sok minden fáj az életben, szeretnek verseket olvasni, mert felismerik önmagukat a művekben, és úgy gondolják, hogy ez elég a színészethez. A meghallgatáson azonban valami furcsa lassúság, szomorúság, önfeladás jellemzi őket, nincs bennük vibrálás, életerő. Tehát főleg azokra vadászunk, akikben valami igazi van: lendület, energia vagy épp kizökkenthetetlen nyugalom, csendes derű, bármi, ami nem felvett póz.
