Interjú

Szinetár Dóra: "Mindig kakukktojásnak számítottam"

Szinetár Dóra színész

Színház

Sok év után társulatot vált, de ez már eldöntött tény volt a friss botrány előtt is. Nemcsak a színpadon aktív, közéleti kérdésekben is gyakran megszólal, mindig a tolerancia és a szeretet nevében. Az Operettszínház botrányairól, menekülthelyzetről, gyerekjogokról és a Down-szindrómával születettek társadalmi megítéléséről is beszélgettünk az UNICEF jószolgálati nagykövetével.

Magyar Narancs: Huszonhét éve játszol a Budapesti Operettszínházban, sokáig társulati tag is voltál, szeptembertől a Thália Színházban folytatod a pályádat. Mi a döntésed oka?

Szinetár Dóra: Egyrészt úgy tűnt, hogy a jelen vezetésnek nincs rám szüksége, és az ízlésünk, a művészeti elképzeléseink is egészen eltérőek. Másrészt, és ez volt a döntő szempont, kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Sosem hívtak még tagnak másik társulatba, az elmúlt harmincnégy év alatti rengeteg szerepem mindegyike egyszeri felkérés volt.

MN: Miért, magadon érzed az úgynevezett zenés színész billogot?

SZD: Akit ma Magyarországon a zenés színész kategóriába sorolnak, tényleg egyfajta bélyeget visel a homlokán. Le nem írt, ki nem mondott dolgok ezek, de az érintettek pontosan tudják, hogy ott van rajtuk a jel. Persze, sok olyan zenés előadás van, amelyet bajosan lehetne színháznak nevezni. Én a színházat szeretem. Még jobban, ha a zene is szól, de nem ragaszkodom a zenéhez. Ha a műfaji jegyek a mondanivaló rovására mennek, már nem érdekel a produkció, nem tudok vele azonosulni. Mindig is kakukktojásnak számítottam. Az Operettben inkább tartottak színésznőnek, aki énekel, mint énekesnőnek, aki játszik, és bár erre büszke vagyok, ahhoz az elit színházi közeghez, amelyik a legközelebb áll az ízlésemhez, soha nem tartoztam, és azt gondoltam, soha nem is tartozhatok már. Eszembe nem jutott – nyilván másnak sem –, mondjuk az Örkény–Radnóti–Katona-háromszögben gondolkodva, hogy ha szükségük lenne egy negyvenes színésznőre, én is itt vagyok. Amikor Schell Judit (a Thália Színház művészeti vezetője – C. D.) felhívott, hirtelen nem is értettem, miről beszél. Pedig ha valahova, a Tháliába minden szempontból szívesen megyek.

MN: Azzal, hogy a Tháliába szerződsz, fölvállalod Kálomista Gábort?

SZD: Az Operettszínház balettigazgatójának (Apáti Bencének – C. D.) ezerszer durvább megnyilvánulásai vannak közszereplőként, a kinevezésekor mégsem kérdezte meg senki, miért nem mondunk fel zsidók, melegek, másként gondolkodók, és mindenki, akiket hol burkoltan, hol egyértelműen elítél hetenként egy élő tévéadásban. A Tháliában többek közt Molnár Piroskával, Zayzon Zsolttal, Tamási Zolival játszhatok együtt Béres-, Valló- és Tarnóczy-rendezésekben, ráadásul nagyon tisztességes fizetésért. Ez elsősorban Kálomista Gábor érdeme. A társulat nagyon szereti, és láthatóan a színházba semmit sem visz be az egyéb dolgaiból. Úgy érzem, nem tisztem az életé­nek a közös munkánkon kívül eső részét megítélni. Szeretném olyan munkából eltartani a három gyerekemet, amely szakmai­lag kihívás, de emberileg nem kell belehalni. Hiszem, hogy jó lesz ott nekem.

MN: Hogy érint a szakmai megosztottság?

SZD: Szerintem sokan kíváncsiak lennénk egy olyan valóságshow-ra, ahol összezárnák a magyar kulturális élet jelenlegi meghatározó személyiségeit, persze mindkét oldalról. Azokat a rendezőket, színházvezetőket, kritikusokat, akik évtizedek óta hol nyíltan, hol csak sugalmazva irányt szabnak, meghatározva, mi értékes és mi selejt, piedesztálra emelve vagy épp tönkretéve a szakma művelőit, totálisan szubjektív dolgokra hivatkozva, illetve azokat, akik az elmúlt években jutottak csak szóhoz, pénzhez és lehetőséghez, az eddig magukat elnyomottnak érző, de most fontos pozíciókba került népnevelőket, a szélsőségesen gondolkodó megmondóembereikkel együtt. Aztán csak néznénk, ahogy szép lassan megeszik egymást. Mindkét oldal megingathatatlannak tartja a világképét, pedig elvben ugyanarról van szó. Elvileg mindannyian tisztességről, emberi alapértékekről, szeretetről és egymás tiszteletben tartásáról beszélnek, aztán a minimális nyitottságot sem mutatva a másik gondolatai felé, betonfalat húznak maguk köré. Őszintén szólva nem is tudom, melyik oldal taszít jobban. Az alternatív, szakmailag nagyon is elismert belvárosi színházcsináló, aki alsógatyában, ápolatlanul, vállalhatatlan stílusban küldi el a számára nem szimpatikus másik oldalt a fenébe, vagy a szegény ember messziről jött legkisebb fia, aki hiába vált mára a legbefolyásosabb, mindent eldöntő megmondóemberré, korábbi meg nem értettsége fájdalmától nem tud szabadulni, és kihízott népviseletben, egy szivárványos Feszty-körkép előtt asszisztál ahhoz, hogy térben és időben visszautazzunk valahová, ahol vagy sosem jártunk, vagy ha igen, mindenki szeretné elfeledni. Tessék választani, ezek a lehetőségek. Ezért van az, hogy a többség nem szolidáris egyik oldallal sem, csak várja, hogy ez az egész végre elmúljon, és az éle­tünk és a szakmánk végre arról szólhasson, amire hivatottak vagyunk. Ne tévedjünk: a szakma legnagyobb része nem hogy tüntetésekre vagy a kötcsei piknikre nem jár, de még véleményt sem nagyon szeretne formálni, mert így vagy úgy, épp a túlélésért küzd vidéki színészházakban vagy pesti albérletekben. Persze a színészember arra van szocializálva, hogy ha „jót próbál éppen”, akkor minden elfogadhatóbb, de szerintem a szakma legnagyobb problémája jelenleg az, hogy kevesen érik el az időskort, mert vagy az alkohol viszi el őket, vagy az infarktus. Ennek az okain és a megoldáson kellene inkább együtt gondolkodni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Nemrég nyilvánosságra került, hogy Kiss-B. Atillának, az Operettszínház főigazgatójának és Kriza Zsigmond korábbi ügyvezető igazgatónak a szakmai munkájára és az általuk teremtett munkakörülményekre többen is panaszt tettek. Mit tudsz az ügyről?

SZD: Öt olyan színházi dolgozó, aki nem művészeti területen dolgozott, hanem az igazgatóságon látott el feladatokat, ügyvéd előtt tett tanúvallomást arról, hogy őket Kriza Zsigmond ilyen-olyan formában abuzálta. Hangfelvétel van róla, hogy a problémával megkeresték Kiss-B. Atillát, aki közölte, hogy ez nem tartozik rá, oldják meg. Ezután közvetetten a fenntartóhoz fordultak, aki szintén elutasította őket. Megkerestek másokat is, de sehonnan sem kaptak segítséget, így szinte az utolsó megoldásként fordultak a nyilvánossághoz. Az érintettek egyikét ismerem, jóban is vagyunk, akkor mesélte el a történetét, mikor már megpróbáltak többektől segítséget kérni. Korábban semmiről sem tudtam, a színházban is az első cikkekkel egy időben lett majdnem mindenki számára ismert az ügy.

MN: Vizsgálatot indított az Emmi is. Mit gondolsz, a történtek hozhatnak változást az intézményben?

SZD: Bármi is lesz a vizsgálat eredménye, 2020-ban ez egy vállalhatatlan történet. Vannak férfiak, akik nem veszik észre, hogy a világ megváltozott, hogy az, ami egykor két fröccs mellett jó kis kansztori volt, ma már hál’ istennek jogtalan, jogsértő, büntetendő magatartás. Vannak helyzetek, amikor tudni kell azt mondani, hogy elnézést, hibáztam, levonom a konzekvenciákat. De láthatóan nem így történik. Pedig egyszerű és világos a képlet, bármit is kommunikál most a vezetőség például olvasópróbákon a színház és a társulat bemocskolásának szándékáról. A dolgozók jó része csak túlélni próbál, mert félnek a retorziótól, féltik a jövőjüket.

MN: Korábban Kerényi Miklós Gábor (Kero) botrányai miatt volt hangos az Operettszínház. Amikor a 2011/12-es évad során felmondtál, miatta tetted?

SZD: Benne voltam akkor egy olyan projektben a volt férjemmel (Bereczki Zoltánnal – C. D.), amelyről azt gondoltuk, sokkal sikeresebb, vállalhatóbb út lesz, belehergeltük egymást abba, hogy felmondjunk. Akkoriban közvetlenül nem dolgoztam együtt Keróval, az engem ért verbális agresszió régebbi történetek sora volt, amelyekre általában reagáltam is: bőgtem, de visszaszóltam, otthagytam a próbát, szóval mi ezt kvázi lerendeztük egymás között. Nyilván, ettől még igen mély nyomokat hagyott bennem. Az egyik legrosszabb emlékem, amikor a Rómeó és Júliát játszottuk, már a sokadik újonnan beálló szereplőkkel, amikor összeszedett valahonnan egy tapasztalatlan fiatalembert, aki amellett, hogy nehezen volt színésznek nevezhető, még a higiéniájával is akadt probléma. Miután a színpadon, az erkélyjelenetben teljes pánikban elmondta helyettem azt a mondatot, hogy „a feleséged akarok lenni” – ezzel kilencszázötven embernek okozva röhögőgörcsöt –, a csóknál konkrétan az öklendezés jött rám a szájában feltűnő fehér nyálcsíkok láttán. Az ominózus előadás után zokogva könyörögtem Kerónak, hogy ne kelljen az illetővel többet egy színpadra állnom, mire ő hisztérikus rohamot kapott és azt üvöltötte, hogy „nem maga oszt szerepet”, „mi a fenét képzel magáról”, „el lehet innen menni”. És még aznap este szólt a művészeti titkárnak, hogy ha ellenállok, akkor három hónapig nem én játszom Júlia szerepét. Így is lett. Meggyőződésem, hogy engem ott abúzus ért, erőszakosan belekergettek egy olyan szituációba, amelyben többszörösen megalázottnak éreztem magam, és bár tiltakoztam ellene, a retorzió mégis engem sújtott. Nehéz lenne megmondani azonban, ki abuzált. A kolléga? Kero? Vagy maga Shakespeare? A színházi abúzus azon része, mely a művészethez kapcsolódik, nagyon nehezen értékelhető. Nyilván, ha valaki a hónaljából nyalatja ki a lekvárt, az triviálisabb. Sok az enyémhez hasonló történet van, a hatalommal való visszaélés és az abuzálás közti finom átmenet esetei. És amikor túl sok ilyen jellegű dolog esik meg valakivel, az ember besokall. Aki nem akart Keróval együtt dolgozni, azért nem akart, mert nem kért a terrorból, az erőszakoskodásból és az üvöltözésből. Mégis örültem, amikor Lőrinczy György visszahívott, mert szerettem az Operettszínházat, a kollégáimat, és bíztam benne, hogy új igazgatóként rendezni tudja majd a helyzetet. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egyszer még dolgoztam Keróval a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Tévedések vígjátékában, az zseniális előadás lett, és ő is elképesztően helyes volt a próbafolyamat alatt. Nem érzem, hogy elszámolni valóm lenne vele, nem tartozunk egymásnak. Abuzáló színházról először az Operettszínház esetében beszéltek, ráadásul azzal a felhanggal, hogy mi, társulati tagok is cinkosok voltunk abban, hogy ez megtörténhetett. Ez nagyon rosszulesett mindannyiunknak. Akadt, aki engem személyesen is kérdőre vont, amit természetesen kikérek magamnak. Fizikai bántalmazásról maximum folyosói pletykát hallottam, kiskorúak bántásáról a botrány kirobbanásáig még így sem, és e vádak közül tudtommal egyik sem nyert bizonyítást. Nyilván, ha tudomásom lett volna ilyesmiről, soha többet nem álltam volna szóba vele. Sok rémes történetet néztem végig, de azok egyike sem merítette ki a büntetőjogi kategóriát, mert a verbális agresszió sajnos nem nagyon büntethető.

MN: Előadói munkáidon kívül fontos társadalmi ügyek mellé állsz, például az UNICEF jószolgálati nagykövete vagy, de aktuális, akár politikai kérdésekbe is beleállsz olykor.

SZD: Mindig is túlfejlett volt az igazságérzetem. Míg a felnőttvilágban ez nem túl kifizetődő hozzáállás, azt legalább elvi szinten mindenki elfogadja, hogy a gyerekeknek vannak jogaik. Más kérdés, mi történik velük a gyakorlatban. Ismert embernek számítok, tudom, az üzeneteim sokakat elérnek. Kötelességem ezt olyasmire fordítani, amiről azt gondolom, értelmes és fontos. Nem érzem magam megmondóembernek, de vannak bizonyos fontos ügyek, amelyekhez, valamiért úgy érzem, közöm van, ezekről a saját fórumomon is meg szoktam nyilvánulni. Nem politizálok direkt módon, mert nem értek hozzá, sok mindenre nincs megfelelő rálátásom, de ami az én éle­temre is rávetül a politikából, arról van véleményem. Pedig látom az emberek arcán, azt a „jaj, nem akarom, hogy ez is erről beszéljen” arckifejezést. Rohadtul elegük van belőle, hogy a politika beférkőzött a magánéletükbe. Viszont, amikor elmegyek koncertezni, mindegy hová, egy művelődési házba vagy a csülökfesztiválra, mindig el szoktam énekelni a Valahol Európában című musical címadó dalát, s előtte el szoktam mondani, hogy ez a dal szerintem ma is aktuális. El szoktam mesélni, hogy maga a történet otthonukat elhagyni kényszerült emberekről, árván maradt, ország­úton egyedül bolyongó gyerekekről szól. Idegenekről, akik menekülnek, és segítségre, új otthonra van szükségük. Aztán eléneklem a dalt, amelynek van egy olyan sora, hogy „A gyűlölet végre a múltra marad”, és tényleg látom és érzem, ahogy egyszer csak leesik az embe­reknek a hátborzongató párhuzam. Ilyenkor mindig azt remélem, ha eddig nem is szívesen, innentől majd talán kicsit empatikusabban gondolkodnak a világ menekültjeiről.

MN: Mivel lehet még változást elérni?

SZD: Szeretek közösségekhez tartozni, társulathoz vagy például a kislányom iskolájának szülői csoportjához, de irtózom a nyájmentalitástól. Manapság divatos a profilképeket ilyen-olyan ügyek miatt megváltoztatni. Amikor George Floydot megölték, sok ismerősöm, akikkel egyébként hasonlóan látjuk a világot, feketére változtatta a profilképét, míg például a balettigazgatóm fehérre változtatta az övét. De nemcsak a rasszizmus melletti nyílt kiállás volt megdöbbentő, én a képüket feketére cserélőkön is elgondolkodtam. Mivel nyithatnánk rá máskor is a szemüket a borzalmakra és az együttérzésre? Talán ha videón látnák, a saját szemükkel, ahogy 3-4 éves kisgyerekek élő egyenes adásban éhen halnak vagy felrobbannak egy háborús támadásban, esetleg ha végignéznék, ahogy egy közel-keleti 12 éves kislány a kényszerházasságának első éjszakáján zokogva elveszti a szüzességét, talán megértenék, miről beszél egy világszervezet, amikor azt mondja, baj van. Korábban is sokat hallottunk az erőszakról, de George Floyd története is attól vált tömegeket cselekvésre késztető esetté, mert a saját szemünkkel láttuk. Ha a gyerekeket érő szörnyűségeket is látnák az emberek, talán könnyebben befizetnék azt a havi pár száz forintot. Csakhogy az UNICEF nem akar ilyen eszközökkel élni, ami szintén érthető.

MN: A Down-szindrómával kapcsolatos köz­beszéd megváltoztatása is fontos témád.

SZD: A valódi elfogadásért küzdök, ami azt jelenti, nem kezellek másként, mint a többieket. Ha valaki elkezd velem a kisfiamról beszélni, vagy nem mer rákérdezni, vagy gyorsan elmondja, hogy a másod-unokatestvérének is van egy downos kishúga, aki mindig olyan cuki. Azaz nem fogadják el, hogy a Down-szindrómával élők pontosan olyan emberek, mint te vagy én. Ezen lenne jó változtatni. Ma már a korai fejlesztés amúgy is olyan magas szinten van, és az emberek gondolkodása is annyira más, hogy egy downos kisgyerek felnőttként valószínűleg már nem fog kilógni a többi, úgynevezett átlagos ember közül. Az, hogy mégis miben lesz más, mint a többség, boldog lesz-e és boldoggá tud-e tenni másokat, a mi meggyőződésünk szerint elsősorban a mi felelősségünk, szülőké, éppen úgy, mint a többi kisgyerek esetében is.

Neked ajánljuk