Interjú

"Nem tűrt, nem tiltott"

Csató Kata, a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) elnöke

  • Kovács Bálint
  • 2012.10.13 13:09

Színház

A kultúrpolitika nem szándékosan, de ellehetetleníti a független társulatokat azzal, hogy nem tudja hová tenni a szcénát - véli a független alkotók érdekképviseletét ellátó FESZ elnöke, akivel az évadnyitó közgyűlésük után beszélgettünk.

Magyar Narancs: A FESZ szeptember 1-jei közgyűlésén a teljes elnökség leköszönt. Miért?

Csató Kata: Egy évre találtuk ki a programunkat, ennyi időre vállaltuk ezt a feladatot, és most lejárt a mandátumunk. Hatványozottan visszaigazolódott, hogy az elnökség rengeteg feladattal jár. A kisebbik gond, hogy az egészet társadalmi munkában csináltuk; a nagyobbik, hogy nagyon nehéz egy ilyen komoly társadalmi kötelezettséget és a vele járó napi 6-8 óra munkát beiktatni az alkotómunka, egy másik szervezet vezetése, az utazások és egy család mellé. Teljes erőbedobással ezt eddig bírtuk.

MN: Miben áll a FESZ munkája?

CSK: Tényleg minden független művészeti szervezet - legyen az cirkuszi, bábos, táncos, színházi vagy zenés csapat, befogadó hely vagy egyéni alkotó - érdekeit képviseli. A számok pontosan mutatják, mekkora a szükség rá: 105 tagunk van, ebből 56-an 2011 óta újították meg a tagságukat, tehát azóta bővültünk ekkorára. Tizenegy különálló, saját munkamódszerrel és feladatokkal rendelkező szekciónk van a menedzseritől az improvizatív zenésen és az interdiszciplináris művészin át a kritikusokig.

MN: Milyen érdekérvényesítési lehetőségei vannak a szervezetnek?

CSK: Az idei év gazdag volt munkában: tizenegy hivatalos levél ment ki a KÖH-höz, a minisztériumhoz, az államtitkársághoz, az NKA-hoz vagy ezek vezetőihez. Négy hivatalos válasz érkezett rájuk; azt gondolom, ez nem rossz szám. Egyre több egyeztetésre kapunk meghívást, egyre több javaslatunkat fogadják el, és egyre többször vonnak be valamilyen kultúrpolitikai lépés előkészítésébe. Hosszú távú célunk, hogy a politika minél inkább vegye figyelembe egyrészt ezt a területet, másrészt konkrétan a szerveződést, azaz ne csak egyéneket kérdezzenek meg, hanem forduljanak a FESZ-hez.

MN: Ha tehát bevonnak egy döntésbe, az jó, ha pedig nem, marad a levélírás?

CSK: A mi feladatunk, hogy minél többet hallassuk a hangunkat, minél többször fogalmazzuk meg, mivel lehet a művészet e területét, a mi szakmánkat, életünket segíteni, és hogyan tudnánk együttműködni. Nem könnyű a helyzet, például még most sem kaptuk meg a 2012-re kiírt működési pályázatok eredményét, tehát még később - legjobb esetben október végén - fogjuk megkapni az ebből adódó pénzösszegeket, amivel viszont december végéig el kell számolnunk. Közpénzekről van szó, és nem is vagyok annak a megoldásnak a híve, hogy az állam szolgálja ki a rendszert: fontosabb, hogy megtaláljuk azt a hangot, amivel el lehet kezdeni beszélgetni. Ha a kommunikáció és együttműködés gördülékenyebb lesz, ha tizenegy levélből jövőre már hatra kapunk választ, és a szám később is nőni fog, akkor elértük a célunkat.

MN: Mit tudott konkrétan elérni a FESZ az elmúlt évben?

CSK: A programunk 90 százalékát megvalósítottuk. Sok rendezvényünk volt, a színházi világnap és a tánc világnapja alkalmából szervezett konferenciáinkon fontos dolgok hangzottak el, sok résztvevő volt, és a visszajelzések pozitívak voltak. A POSZT alatt a FESZtáv nevű többnapos programunk sikeresen lezajlott a Zsolnay Kulturális Negyedben, bár a vártnál kevesebb érdeklődő volt - kell még dolgozni azon, hogy jobban be tudjon épülni a POSZT-ba. A MASZK-kal együtt sikeresen létrehoztuk a rengeteg látogatót vonzó Thealter Fesztet. Egy ilyen típusú szövetséget az aktív programszervezés éltet. Az egyik legnagyobb lépés a szövetségen belül pedig az volt, hogy a tagdíjakból befolyó komoly összegből üzemeltetni tudunk egy új irodát, és két titkárral dolgozunk - erre még nem volt precedens.

MN: A független társulatokkal kapcsolatban az elmúlt évadban a legtöbbször arról volt szó, hogy több hónapos késés után kiírják-e egyáltalán a működési pályázatot, lesznek-e produkciós pályázatok, és mikor jutnak mindezek révén pénzhez az alkotók. Ezzel kapcsolatban mennyire értékeled hatékonynak a FESZ munkáját?

CSK: A nehezített meneteken belül, azt gondolom, hatékonynak számított a tevékenységünk. Az ideális természetesen az lett volna, ha már márciusban, de legkésőbb áprilisban kiírják a működési pályázatot, és ha több projektpályázatot hirdet meg az NKA. De nézhetjük ezt onnan is, hogy bár hatalmas elvonások voltak a területen, mégsem záródtak el azok a csapok, ahonnan az alkotók pénzt remélhetnek. Másrészt sikerült elérnünk, hogy az NKA kuratóriumába bejuthasson egy független szakember, Gáspár Máté (a Krétakör korábbi ügyvezető igazgatója - K. B.), akivel folyamatos az együttműködésünk, és aki révén sok javaslatunk meghallgatásra talált. A működési pályázatot pedig nem időben ugyan, de kiírták - meglátjuk, mikor kerül ténylegesen pénz a színházakhoz. Az élet nem lett könnyebb, és a további megszorítások is érzékenyen fogják érinteni a társulatokat, de azt gondolom, a közgyűlésen elfogadott 2013-as pályázati szempontrendszer-tervezet nagyon fontos lépés ebben a tekintetben is.

MN: Ha a kultúrpolitika elfogadja, milyen lesz ez a szempontrendszer?

CSK: A minisztérium várja és megvárja a javaslatainkat, és ez előrelépés: így hamarosan le tudunk ülni a tervezetről tárgyalni az államtitkár úrral. Úgy döntöttünk, olyan alapokra fektetjük a pályázati rendszert, amely nagyobb biztonságot adhat a győztes pályázóknak. Az egyik fő pillére, hogy megpróbáltuk pontosan definiálni az egész területet - bár már nem csak a független színházakról van szó, mert az új előadó-művészeti törvény harmadik, "egyéb" pályázati alapú kategóriájába nem csak mi tartozunk bele, így igyekeztünk olyan tervezettel előállni, amelyhez más területeket is hozzá lehet csatolni. Fontos, hogy magunkat a területen belüli különbözőségekkel együtt is statisztikákkal, definíciókkal tudjuk körülhatárolni. A szcénát ugyanis folyamatosan az a kritika éri, hogy a "lila ködtől" nem látni, mettől meddig tartunk - ez ellen próbáltunk tenni. A másik pillér, hogy szeretnénk a pályázati lehetőségeket minimálni és maximálni. Így egy társulat minimum öt-, maximum ötvenmillió forintra pályázhatna. Persze azt sem szeretnénk, ha azok, akik itt nem nyernek, ellehetetlenülnének; szeretnénk erősíteni a több lábon állás lehetőségét, és konkretizálni, hogy ezenkívül milyen más forrásokból tudják a hiányzó összegeket megszerezni. Fontos, hogy bár a tagságunk 27 százaléka a tavaly kiosztott összegek alapján nem éri el a minimumot, a közgyűlésünkön mégis 98 százalékos aránnyal szavaztuk meg a tervezetet, mert mindenki átlátta a dolog fontosságát. A harmadik pillér, hogy a pályázóknak legalább 10 százalék önrésszel kell rendelkezniük. És persze azt is tisztázni fogjuk, hogy a kurátorok milyen szempontok alapján döntsenek, hogy a pályázók láthassák maguk előtt a szakmai perspektívát, és ne mindig ugyanazt az összeget kapják.

MN: Hogy ítélitek meg az új előadó-művészeti törvényt a ti területetek szemszögéből?

CSK: Nem automatikusan ugyan, de miután időpontot kértünk, végül bennünket is megkérdeztek az előkészítés alatt. A kritikus, illetve a szféránkat tekintve általunk definiálhatatlannak tartott részekről szóló javaslatainkat L. Simon László részben elfogadta, de ezeket a változtatásokat később visszavonták. A problémánk nekünk is ugyanaz, mint a szakma más képviselőinek: hogy sok minden nincs pontosan körvonalazva, definiálva. Például mi ez a harmadik "pályázati" kategória (a "nemzeti" és a "kiemelt" mellett - K. B.), ki és milyen alapon tartozik ide, mi az, hogy pályázati rendszer, milyen alapon fogják a pályázatokat kiírni és elbírálni. Arról pedig, amit a szövetségnek 2009-ben sikerült elérnie - hogy támogatásunk minimális mértéke más kategóriákhoz képest százalékosan meg legyen határozva -, szó sem lehetett. Mindez tovább erősíti a létbizonytalanságot.

MN: Mik jelenleg az eddig soroltakon túl a struktúrán kívüli társulatok legfontosabb problémái?

CSK: A fő probléma mindig a pénztelenség. Ezen belül pedig a kiszámíthatatlanság, a tervezhetetlenség, és az, hogy már az a rendszer sem működik, ami idáig bevált. A függetlenek számára az alapot a működési pályázat jelentette, amit összevissza írtak ki, és ennél is inkább összevissza fizették ki, míg az elszámolási kötelezettség nagyon is konkrét és változatlan maradt. A másik fontos támogató az NKA volt, amelynek hihetetlenül szűkös keret áll a rendelkezésére. Ráadásul, bár most már egy előadó-művészeti kuratórium dönt színházról, táncról és zenéről az NKA-n belül, mégis az egész ugyanúgy működik, mint idáig, csak kicsiben: mindenki a maga érdekeiért lobbizik, és ugyanúgy megvan a zenés, a táncos és a színházas keret, amelyek között nincs mozgás. Nem sikerült elérni a célt, létrehozni egy közös érdekplatformot, és ennek a független színház csak a kárát látja. A társulatok megélhetésének harmadik forrása pedig a Nemzeti Civil Alapprogram volt, ami átalakult ugyan Nemzeti Együttműködési Alappá, de a pályázati kiírás megtörtént: pályáztunk is, de ennek azóta se hallottuk hírét, akárhogyan és akárhányszor is érdeklődtünk az eredmények felől. Így pedig nem lehet még az évad hátralévő részét sem megtervezni, nemhogy előre látni - nem tudjuk, meddig nyújtózkodhatunk, mert nem látjuk a takarónk végét. És így a legtöbb társulat szembesül az előadások továbbjátszásának nehézségével vagy lehetetlenségével: ha nincs miből fizetni, a társulatok, a befogadó helyek nem tudnak leszerződni velük.

MN: Voltak olyan társulatok, amelyek elestek külföldi pályázati pénzektől, mert nem volt meg hozzá az önrészük?

CSK: Ezt nem tudom, de ennek a "fordítottja" többször előfordult. Mivel legjobb esetben is egy-két hónappal azelőtt fogjuk megkapni az egész 2012-re megítélt működési-tevékenységi támogatást, hogy már el is kell számolnunk vele, nem tudunk sem évadot, sem társulatot építeni, sem az infrastruktúráról gondoskodni, sem bejelenteni az alkalmazottakat, befizetni a járulékokat. Azaz ebben a rendszerben képtelenség megfelelni annak a felénk támasztott elvárásnak, hogy átláthatóak, átvilágíthatóak legyünk. Mindezek miatt vannak olyan társulatok, befogadó helyek vagy csoportok, amiknek muszáj volt szüneteltetniük vagy beszüntetniük a magyarországi tevékenységüket, és azt mondani, hogy ha külföldön több lehetőség van, akkor ott fogunk dolgozni, és ha minimális esély lesz arra, hogy itthon is hozzájutunk valamihez, akkor majd hazajövünk. Más kérdés, hogy ezt meddig lehet csinálni.

MN: Mennyire jellemző az ingyen végzett munka a társulatokon belül?

CSK: Hihetetlen mértékű a társadalmi munka aránya. Ráadásul a nagyon kevés bejelentett munkatárs miatt a művész egyszerre könyvelő, PR-os, adminisztrátor, menedzser és minden egyéb, az alkotásra pedig alig marad idő. Az én időm tizedét tölti ki a saját szakmám: a bábozás.

MN: A tavalyihoz képest idén hány társulat kezd bele az új évadba?

CSK: A Szputnyikon kívül egyelőre mindenki folytatja, más kérdés, hogy mekkora intenzitással. Mindenki máshol húzza meg a vonalat, mert a legtöbbeknek csak ez van: ebből nem lehet kiszállni, nem lehet a szögre akasztani a kabátot, és azt mondani, hogy ha nem kapok pénzt, akkor abbahagyom. De egy idő után elkezdesz ebbe belefáradni, és én inkább ebben látom a veszélyt. Ha az alkotók beleunnak az egészbe, ha ez másról kezd szólni számukra, nem olyan előadások fognak születni, mint amilyenek kellenének. A leginkább elszomorító és fárasztó, hogy nem látod a végét, nem tudod azt mondani, hogy csak ezt az egy vagy öt vagy tíz évet kell kihúzni.

MN: Látsz konkrét politikai szándékot a független színházak ellehetetlenítésére?

CSK: Azt gondolom, a jelenlegi kultúrpolitikai vezetés nem igazán tud mit kezdeni velünk; nem érzékelhető átfogó kultúrpolitikai koncepció. Nem látom, hogy meg akarnának szüntetni bennünket, hogy tudatosan el akarnának lehetetleníteni, de amit csinálnak, azzal mégis ezt teszik. Nem tudják, hogy az jár-e nagyobb konfliktussal, ha eltüntetnek, vagy az, ha hagyják, hogy csináljuk, amit csinálunk, ráadásul közpénzen. Azért kapjuk meg utolsóként a pénzeket, a válaszokat a leveleinkre, a lehetőségeket, mert még nem akarnak ezzel a témával foglalkozni: nem vagyunk sem a tűrt, sem a tiltott kategóriában, a kettő között lebegünk. Ez természetesen ugyanolyan veszélyes, mintha nemet mondanának ránk, sőt: annak ellene lehetne menni, az ellen lehetne lázadni. De ezzel a hozzáállással nem lehet mit kezdeni.


Neked ajánljuk