Rudolf Péter: "Nem ugrálok"

Bár időről időre szóba került a neve egyik vagy másik színház vezetőválasztása alkalmából, most először ül igazgatói székbe – egyelőre másfél évre. A Vígben kialakult helyzetről, terveiről, a szakma megosztottságáról, a politika befolyásáról beszélgettünk vele, és persze a Színház- és Filmművészeti Egyetemről is.

Magyar Narancs: A jövő év végéig nevezte ki a Fővárosi Közgyűlés a Vígszínház élére. Egyértelmű volt, hogy vállalja az ideiglenes vezetői szerepet?

Rudolf Péter: Szögezzük le, hogy az ember nem ilyen körülmények között akar igazgató lenni. Ezt az előzményekre értem. A kinevezésem nem ideiglenes vezetői szerep. Másfél év. Ez nem feltétlenül üzenet. Ha bármilyen okból visszakozom, annak beláthatatlan következményei lettek volna a társulat vagy éppen a színház jövőjére nézve. Nem azt akarom sugallni ezzel, hogy áldozatot hoztam, mert kevés ehhez fogható megtiszteltetés van, de tény, hogy annyi minden történt, annyi nehezítő körülmény volt, hogy ha őszinte akarok lenni, volt olyan pillanat, amikor inkább hátraugrottam volna vagy tíz métert, de mint látszik, nem ugrálok.

MN: Furcsállja, hogy új pályázatot írnak ki?

RP: Még egyszer: másfél év múlva. Megpróbálom a helyzet előnyét nézni. Másfél év múlva lesz egy újratervezési esély. Ha pedig nekem annyi adatik meg, hogy másfél évig vagyok a Vígszínház igazgatója, akkor ennyi volt a dolgom, de nem ezzel számolok. Nyilván abból a szempontból nem szerencsés, hogy a hosszú távról szóló beszélgetések során folyamatosan korrekten jeleznem kell: benne van a pakliban, hogy egyszer csak nem tartanak rám igényt, így gondolkodjon, aki velem gondolkodik, de ebben az érzékeny helyzetben ezt a színházat újra megbolygatni, nagyon komoly döntés.

MN: Kapott politikai vagy szakmai biztatást, hogy nem kell félnie a folytatást illetően?

RP: Elég nehezen nyomon követhető információs csatornák azok, amelyeken keresztül hall az ember egyet s mást. Ezek nyilván nem számon kérhető dolgok, de a válasz igen, azt kommunikálta minden fél, és ez fontos volt számomra, hogy konszenzusos döntés született. Ezt éreztette velem a főváros és a kormányzat is.

MN: Kell bizonyítania ez alatt a másfél év alatt?

RP: Mindenképp kell bizonyítanom, magamnak is, de mindenki tudja, mire elég ez az idő, különösen így, a vírushelyzet közepette. A pályázatomat komolyan gondoltam. Minden mondata sorvezető számomra, és ezen logika szerint igyekszem működni. Ha nem látszik majd a nyoma, az nagyon nagy baj, ha látszik, és ennek ellenére úgy döntenek majd, hogy erre nem tartanak igényt, az egy másik kérdés. Az a legfontosabb, hogy ebben a helyzetben is önazonos maradjak.

MN: Egyértelmű, hogy pályázni fog?

RP: Hosszú távon tervezek. Nincs is értelme másként. Amikor ülök a társulat névsora felett, azon gondolkodom, ki hol tart most, mennyire ismerem, mikor milyen szerepek segítik majd, hogy ilyenebb vagy olyanabb legyen, több évadra előre gondolkodom. Rendezőkben is. Tematikában is.

 

Fotók: Sióréti Gábor

MN: Mit gondol a pályázat során kialakult helyzetről, miszerint Eszenyi Enikő ellen különböző vádakat fogalmaztak meg arról, hogyan élt vissza a hatalmával, hogyan teremtett félelemmel teli légkört a színházban?

RP: Zavarban vagyok. Eszenyi Enikővel a kommunikációnk végig nagyon professzionálisan zajlott – és ez számomra fontos volt. Minket nagyon sok minden köt össze a múltból (évfolyamtársak voltak a Színművészetin, egyszerre indult vígszínházbeli pályájuk – C. D.), de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének terveim a Vígszínházzal. Más dolog az ifjúságunk, és más ez. Nehezen rakom össze a történteket. Nem éltem át együtt a társulattal az elmúlt éveket. Hogy sok fájdalom gyűlt össze, azt érzékelem. Több mint hittem. Ebben a helyzetben is azt gondolom, amit az összes ilyen jellegű ügy alkalmával, már Marton tanár úr vagy Gothár Péter esete kapcsán is elmondtam, amiért – mondhatjuk úgy – lobbizom is. Egy színészkamarában működő etikai bizottság lehetne az a fórum, ahová még a nagy nyilvánosság előtt bárki fordulhatna a problémájával. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen komplikált lenne összetenni egy elfogulatlan csapatot, hisz’ ez egy kis szakma, mindenki ismer mindenkit, de mégis egy ilyen fórum lenne a legalkalmasabb kivizsgálni az ilyen jellegű ügyeket: ajánlásokat, javaslatokat fogalmazhatna meg az adott színház vezetősége vagy fenntartója felé. Ahhoz, hogy komolyan vegyék, kell, hogy legyenek bizonyos jogosítványai, amelyekről a politikának, a mindenkori hatalomnak le kell mondania. Ezen a ponton a civil szférát kell erősíteni. Ezekről az ügyekről az ügynöktörvénnyel kapcsolatos kérdések jutnak eszembe. Mindegyik ügy más és más. Nem lehet mindent egy kalap alá venni. Nem lehetnek kész válaszaink és megoldásaink. Azt viszont látni kell, miért most futunk bele ezekbe a színházi történetekbe. A világ most változik. Amikor a pályázatomban leírtam, hogy polgári színházként gondolok a Vígre, kicsit nosztalgikusan a Várkonyi Zoltán-féle időket is megidéztem, azt a rendszerváltás előtti időszakot, amikor a színházak még színészcentrikusak voltak. Aztán megerősödött a rendezői színház Magyarországon, és ezáltal új hatalmi helyzetek alakultak ki a színházakon belül. A 70-es években másfajta együttlét, megszállottság jellemezte a színházi alkotófolyamatot. Sok olyasmi történt akkor, ami kihat a mára. Innen nézve nehezen összeegyeztethető a napjainkban újrafogalmazódó kommunikációs renddel. Örök kérdés, hogyan változik a morál, mert egy-egy konkrét ügyhöz való viszonyunk mindenképpen változik. Aztán ez érik össze egy újfajta szemléletté. Ez egy különös szakma, azt, hogy meddig lehet elmenni a munka lázában, rendkívül nehéz megítélnie annak, aki nem dolgozott még színházban. Sok út van a színházcsinálás során. Nagyon sok olyan produkciót láttam, ahol a végén a siker mindent visszaigazolt. Én nagyon másként működöm. Színészi „gyerekkoromtól” fogva azt gondolom, amit most: mondj olyan pontos instrukciót, amellyel kiváltod azt a fajta érzékenységet, feszültséget, amit szeretnél. De annyi mindenen múlik, hogy ez sikerül-e. Sokszor láttam, hogy a színész hergelésével, provokálásával jut el a rendező a kívánt hatáshoz, és a végén boldog volt a színész, potyogtak a könnyei, hogy meg tudta csinálni, amit kértek tőle. De az odavezető út egy civil számára ijesztő lehet. Én magam a nyugalmas munkában hiszek.

MN: Úgy fogalmazott a kinevezése után, hogy túl sok a fájdalom és az indulat, ami felszínre tört. Abban reménykedik, hogy mind a világban, mind a színházi szakmában megtisztulás és katarzis jön. Ez hogyan jöhet létre?

RP: Egy közös színházi szervezet lehet a megoldás. Több közünk kell, hogy legyen egymáshoz, mint bármilyen politikai erőhöz. Lehet különböző módon közelíteni a világ nagy kérdéseihez, de alapvető, hogy mindenki tisztelje a másik véleményét. A legkisebb közös többszöröst kell megtalálni. Azt hiszem, kezdek nevetségessé válni ezekkel a mondataimmal.

MN: Lát erre esélyt?

RP: Látnom kell! Furcsa mondat, elismerem, de ezt kell képviselnem, nem tudok másként működni. De nem tudom, minek kell történnie, hogy változás legyen. Attól félek, hogy csak a nagy kataklizmák tudják ezeket a dolgokat helyrerántani, de kell, hogy lássak rá esélyt, különben kecskéket fogok tenyészteni és sajtot fogok készíteni. Nagyon nehezen viselem a megosztottságot. Alkatomból adódóan sok barátom van, és nem érdekel, ki mit ír alá, miért tüntet vagy hova szavaz. Dumáljuk meg, ki mit gondol, és persze én is imádok érvelni és vitatkozni. Aztán lépjünk. Az ügyek nem feketék vagy fehérek, senki ne higgye, hogy nincs számos igazság az egyik és a másik oldalon is. Tudom, hogy sokak számára egzisztenciális kérdéssé vált, hogy mit gondol egy-egy ügyről, de számomra nem vált azzá. Ebben a szerencsének is van szerepe. Ugyanazt mondom évek óta, dögunalom vagyok. És közben próbálom leszoktatni magam arról, hogy bíróként funkcionáljak.

MN: A Vígszínházban mit tesz majd, hogy az Eszenyi-ügyet feldolgozzák?

RP: Azt nem szeretném, hogy mostantól a Vígszínházban elnézést kelljen kérni, mielőtt megkérnek valakit, hogy lépjen már arrébb a színpadon, de természetesen fontosnak tartom, hogy egymást tisztelve, egymásra odafigyelve dolgozzunk. Persze, a színházcsinálás lázas tevékenység, nagy baj, ha nem az. De csak tíztől kettőig meg hattól tízig tarthat a láz, és minden megszállottság mellett kell, hogy az embernek legyen élete. Nem jó, ha a színház 24 órás elfoglaltságot jelent. Ismerni kell a közeget, amelyben élünk, és amelyben alkotunk. Ehhez jelen kell lenni a világban. De visszatérve a kérdésre: mit teszünk? Megpróbálunk kiszámíthatóságot teremteni, amennyire ez lehetséges ebben a hektikus helyzetben. Persze, nekem magamnak rengeteg tanulnivalóm van. Tanulok is, mindenkitől, aki a folyosón szembejön.

MN: Hogyhogy épp most ambicionálta a színházvezetői szerepet?

RP: Sokszor lebegett már ez a helyzet körülöttem. Valószínűleg azért, mert sokféle dolgot csinálhattam, minden pontján megfordultam a szakmának. Alkati kérdés, hogy az ember 60 évesen mennyi energiával rendelkezik. Elvileg egészségesebb 40 évesen színházvezetőnek lenni, de velem minden valahogy később történik meg. Ez inkább menedzseri, produceri feladat, nem feltétlenül a saját művészi ambícióim vannak előtérben. Nagy baj lenne persze, ha nem lelném örömömet abban, hogy megrendezem Dürrenmatt drámáját. Nyilván minden színész-rendező igazgató küzd azzal, hogyan lavírozzon a bürokrata és a művészemberi lét között…

MN: Amikor korábban felmerült a neve egyik vagy másik színház igazgatóválasztása alkalmával, azok valós lehetőségek voltak, kacérkodott a gondolattal, vagy csak szakmai pletykáknak bizonyultak?

RP: Volt, hogy valóban csak szakmai pletyka volt, de akadt olyan is, amikor valódi felkérésről volt szó – nyilván minden ilyen alkalom legyezgette a hiúságomat. Olyan egészen abszurd változat is megesett, amikor egy újságíró felhívott, hogy számoljak be a terveimről, hiszen nyilvánvalóan megkapom az intézményt, hosszan beszélt, és én azt sem tudtam, melyik városról van szó, sőt, egy darabig még az sem volt tiszta, hogy ez az intézmény egy színház, és nem egy hőerőmű.

MN: Úgy tudni, hogy a mostani pályázat alkalmával nem egyeztetett semmilyen politikai szférával vagy szereplővel. Miért nem?

RP: Mert szeretnék önazonos maradni. Ez ilyen egyszerű. Azt gondolom, hogy az, amit az elmúlt 40 évben tettem, az vagy hitelesít, vagy nem. Természetesen benne volt a pakliban, hogy mindenki azt hiszi, ha vele nem, hát akkor a másik oldallal biztos egyeztettem. Nagyjából kiszámítható, hogy az én döntésemnek milyen rizikói vannak. Ez az én szabadságom, de aki ismer, nem hiszem, hogy meglepődött rajta. Így a saját belső békémmel tudom szemlélni az eseményeket. Oly sokszor emlegetem a belső békét, hogy már olybá tűnhet, nincs bennem indulat, de ez nem így van. Kifejezetten dühít például a szisztéma, amellyel fiókokba rakják az embert, és nem a cselekedetei vagy az általa képviselt értékek szerint ítélik meg. Ugyanazt mondom évtizedek óta, ugyanazt képviselem. Bármilyen újság kérdez, válaszolok. Tisztában vagyok azzal, hogy feladatom részt venni a közéletben. De csak ügyekhez van viszonyom. Az egész létezésünkkel az a legnagyobb bajom, hogy hagyta magát a szakmám, a magyar értelmiség ebbe a táborosdiba belesodródni. A politika csak a dolgát teszi, használja azokat a gyengeségeket, amelyekből finoman szólva nincs híján a közösségünk.

MN: Amellett, hogy önazonos marad, tudja a politikai befolyását kamatoztatni?

RP: Megtisztelő feltételezés, hogy nekem politikai befolyásom van. Eddig nem érzékeltem. Nyilván színházigazgatóként egy erősebb helyzetbe kerültem, nagyobb felelősséggel, de hatvanévesen a mondataim súlyát nem a pozícióm adja, hanem – ha van – a hitelességem. Nem látom magam a megmondó ember pozíciójában. „Csináló ember vagy”, ezt egy forgatáson mondta Bodrogi Gyula – és azóta a fülemben van ez az egyszerű mondat. Színházi előadásokkal szeretnék érvelni. Befolyásolni!

MN: Az egyik ilyen keresztje, ha úgy tetszik, hogy rendre felemlegetik, kivel focizott együtt egykor.

RP: Név szerint? Imádok focizni! Nagyon sok emberrel fociztam együtt. Játszottam az újság­író- és a borászválogatottal, mozgássérült gyerekekkel, olasz ügy­védekkel, a parlamenti válogatottal, a hidegkúti öregfiúkkal, hogy stílszerű legyek, „kapásból” ennyi, ami hirtelen eszembe jut. És igen, valamikor a 90-es években – hisz’ nyilván erre vonatkozik a kérdés – Orbán Viktorral is fociztam a Vasas-pályán a színészválogatott edzésén. És ebből egy egész élet történetét össze lehet rakni… Teljesen abszurd. Valószínűleg azokat izgatja ez a kérdés, akiknek nincs fantáziájuk arról, hogy az ember a hatalom közelében nem csapott vállal kuncsorog. Szóval ez nem az én keresztem. Ez az ő keresztjük.

MN: Aláírta azt a nyílt levelet, amelyben azt kérték, hogy Semjén Zsolt vonja vissza a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról szóló törvénytervezetet, Palkovics László pedig kezdjen érdemi tárgyalásokat. Mit gondol a modellváltásról és annak módjáról?

RP: Ez megint nem egy fekete-fehér történet. Önmagában az alapítványi forma, amennyire én értek hozzá, Európában bevett mód, és ha ebből az következik, hogy az intézménybe be lehet vonni újabb tőkét, az jó. A következő kérdés, hogy az alapítvány kuratóriuma hogyan áll fel. Az intézmény múltja, súlya megköveteli a tárgyalást, egyeztetést arról, hogy mi történjen. Azt gondolom magam is, hogy belterjes az intézmény, hogy lehetne színesebb. Amikor odajártam, a teljes magyar színházi életet lefedte az osztályt indítók kara. Csak abban hiszek, hogy leülnek az emberek és tárgyalnak. Ez hosszú idő. A demokrácia időigényes.

MN: Lesz ilyen a szakmai megosztottság ellenére?

RP: Kell, hogy legyen! Csak ezt mantrázom. Ez a helyzet nem tartható fenn. De néha az az érzésem, mintha magának a közegnek szüksége volna arra, hogy ellenségképeket gyártson. Nagyon fáj, hogy az általam tisztelt, tehetségesnek tartott emberek nem találnak hangot egymással. Az is bennem volt, amikor elvállaltam az igazgatói szerepet, hogy talán egy árnyalatnyival nagyobb esélyem lesz a párbeszéd elősegítésére. Lehet, hogy ez naivitás, de vállalom!