„Nem vagyok az a puskaporos lábú”

Felméry Lili, az Operaház Étoile-díjas magántáncosa már végzős növendékként eltáncolhatta Júlia szerepét, s azóta is szólószerepek sorát kapja. Többek között arról beszélgettünk, hogy a klasszikus balett nem poros, és hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni.

magyarnarancs.hu: Mindig is balerina szeretett volna lenni, vagy volt azért alternatíva, illetve vészforgatókönyv?

Felméry Lili: Legbelül mindig balerina szerettem volna lenni, annak dacára, hogy amikor az embert tízévesen a főiskolára felveszik, a pálya nehézsége és kiszámíthatatlansága miatt nagyon sok kérdés felvetődik benne.

magyarnarancs.hu: Volt-e, van-e művész a családban, vagy ön volt az első fecske?

FL: Abszolút első fecske voltam. Anyukám négyéves koromban beíratott jazzbalettra, mert úgy látta, megfelelőek az adottságaim. A tánc rögtön szerelem volt, tehát tulajdonképpen anyukámnak köszönhetem, hogy ezt választotta, hogy gyerekként hasznosan töltsem az időmet. Első mesternőm, Bélavári Anna azt tanácsolta, érdemes lenne komolyan elgondolkodnom a pályán.

 

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Egyszer a szakma egyik rangos képviselője azt mondta, hogy amikor meglátta önt a zsűri, tulajdonképpen megijedtek, mert annyira jó adottságokkal rendelkezett és annyira készen ment, hogy azon morfondíroztak, Jézus, ennek a Lilinek mit fogunk mi tanítani? Érezte ezt a hozzáállást a főiskolán?

FL: Nem éreztem ilyet, nagyon sokáig kételkedtem magamban. Miután bekerültem az iskolába, persze élveztem a mindennapokat és igyekeztem jól teljesíteni. Annyiban nagy szerencsém volt, hogy a versenyek révén sokat és sokfelé járhattam külföldön, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Az adottságok természetesen nagyon fontosak, de ez csak egy alap, amelyre tudatosan és folyamatosan építkezni kell. A sors adománya, hogy még végzős koromban eltáncolhattam Júliát. Ez volt a küszöb, amin átlépve bekerülhettem az Operaházba. Előtte a kisebb, az épp aktuális koromnak megfelelő gyerekszerepekben is színpadra léptem, a Diótörőben például.  A londoni Royal Ballet Schoolnál töltött egy évem után lett volna módom Angliába szerződni, de Hágai Katalin hívása mindent feledtetett velem, csak az Operaház érdekelt, számomra ma is ez a világ közepe.

magyarnarancs.hu: Jelenleg mi a státusza az intézményben?

FL: Magántáncosnő vagyok, feladataimat a vezetőség jelöli ki. Főszerepeket és kisebb szerepeket is táncolok.

magyarnarancs.hu: Gondolom, ez az egyes darabok felépítéséből is adódik, bizonyos modern koreográfiákban, például a Kylián-darabokban nincs igazán szólószerep.

FL: Nagyon hasznos különféle feladatokban részt venni, kipróbálni magam. A neoklasszikusnak számító Kylián-darabok rendkívüliek, eltáncolni őket kivételes, egyedi élmény.

magyarnarancs.hu: Minden előadóművésznek, táncosnak vannak erősségei. Ön miben a legerősebb?

 

Fotó: Németh Dániel

FL: Azt, hogy miben vagyok erős, a néző dönti el. Igyekszem a színpadon önmagam lenni, hatni a közönségre. Nem vagyok az a puskaporos lábú alkat, én az adagiókat szeretem, a lírai mozdulatokat. Szeretek érzelmes, romantikus lenni a színpadon.

magyarnarancs.hu: A táncművészeti főiskola évei alatt, 2008-ban, 16 évesen a női mezőnyben megnyerte az egyik legrangosabb klasszikus balett versenyt, a lausanne-it. Itt ezért a teljesítményért egy éves ösztöndíjat nyert a legendás londoni Royal Balett iskolájába. Milyen tapasztalatokat szerzett kint?

FL: Nagyon nagy változás volt, hiszen addig Budán laktam a családommal, és rendkívül fiatalon, 16-17 évesen kerültem ki egy idegen országba, ahol fantasztikus szakmai lehetőséghez jutottam. Ugyanakkor nagyon korán megtapasztaltam a magányt is, illetve azt, hogyan lehet az életben egyedül boldogulni. Tulajdonképpen itt váltam felnőtté, innentől kezdve már nem is költöztem vissza a szüleimhez, egyedül éltem. A Londonban töltött év szakmailag nagyon érdekes volt, igyekeztem minden pillanatát kihasználni, megnézni a Royal Ballet előadásait és sztárjait.

magyarnarancs.hu: Mint nagyon sok balett-táncosnak, Önnek is szakmabeli párkapcsolata van. Mit gondol, ez törvényszerű, hiszen egy művészt, egy táncost igazán csak egy másik táncos, másik művész érthet meg; vagy egész egyszerűen ez az óriási, sokszor késő éjszakába nyúló leterheltség nem tesz mást lehetővé?

FL: A mi esetünkben tulajdonképpen a sors hozta így, s gondolom, ez másoknál is hasonló lehet. Viszont a kedvesem, Leblanc Gergely, nagyon odafigyel arra, hogy legyenek a szakmát nélkülöző magánbeszélgetéseink is, hogy az életünk sokszínű legyen.

magyarnarancs.hu: Mi a legszebb a balett-táncosi pályában?

FL: Az, amikor az ember annyira átadja magát a szerepnek, hogy már nem a lépésanyagra koncentrál, nem a technikai kivitelezésre, hanem annyira átlényegül, hogy egy másik szférába kerül, ahol minden lehetséges. Ez a tökéletes belső szabadság, amikor az adott karakter, az adott szerep bármit lehetővé tesz.

magyarnarancs.hu: Ez egy rövid pálya, s bár önnek még nagyon messze van a vége, mégis, gondol arra, hogy képes lesz-e az aktív táncos léttől megválni?

 

Fotó: Németh Dániel

FL: Valóban messze van még, bár néha azért eszembe jut. Másnak 40-45 évesen még nem kell elgondolkoznia azon, hogy nem folytathatja a tevékenységét tovább, sőt, gyakran az emberek gyakran ekkor vannak pályájuk csúcsán. A mi szakmánk nagyon rövid. Az aktív életpálya lehet, hogy véget ér, de nem hiszem, hogy a tánctól meg tudnék válni. Ma is megőrülök három nap után, ha nem tudok mozogni, táncolni. Egy-két napig bírom maximum, nagy premierek után, olyankor persze jól esik a pihenés.

magyarnarancs.hu: A kortárs tánccal milyen a viszonya?

FL: A táncművészet minden ága érdekel, szívesen megtekintek kortárs produkciókat, de a szívem a klasszikus baletté.

magyarnarancs.hu: De a klasszikus balettnek nem kéne megújulnia, haladnia a korral, ahogy az operának vagy minden műfajnak?

FL: Szerintem a klasszikus balett örökérvényű, maga a csoda. A csodákat átélni érdemes. A klasszikus műfajoknak persze szükségük van időnként a megújulásra, de én hiszek abban, hogy a nagy klasszikusok ma is megérintik a nézőt.

magyarnarancs.hu: Jelenleg az Operaházban több vezető szólista külföldi. Ön nem vágyik külföldi karrierre?

FL: Nekem szerencsém volt, hogy sokat utazhattam, nemzetközi versenyeken, kurzusokon vehettem részt. A londoni évem mellett egy hónapot Szentpéterváron tanulhattam. Ott, a balett fellegvárában, hihetetlen tapasztalatokkal gazdagodtam. Jelenleg az Operaházban otthon érzem magam. Amíg lehetőségek adódnak számomra, úgy érzem, jó helyen vagyok.

magyarnarancs.hu: Hogyan lehet a folyamatos fogyókúrát, odafigyelést, önsanyargatást, éhezést összehozni azzal, hogy ez egy rengeteg energiát és kalóriát igénylő műfaj, hiszen borzasztó sokat vesz ki fizikailag az emberből?

FL: A balett egyfajta látványvilágot is jelent, amelyben nagyon fontos az esztétikai összkép. Mindennek, amit a néző lát, meg kell felelnie a szakma és a kor követelményeinek. Én törekszem megfelelni ennek az elvárásnak. Ez folyamatos odafigyelést igényel, de mindezt nem teherként élem meg.

Mi a helyzet az irigyeivel? Nyilván sokan vannak.

FL: Már nem érdekel, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni. Korábban igyekeztem, de ez lehetetlenség. Ennek felismerése sok időbe telt. Ma már nem ez a célom, már rátaláltam önmagamra.