Legelőbb a düh: mi a francnak kell lemenni szombaton negyven fokban újságért, amikor ott az internet…
Nem volt B terve, legalábbis a színházzal kapcsolatban nem: ma este is találkoztunk volna a színházban, ahová én (valószínűleg) megyek, és ahová ő (biztosan) nem jön.
Tamás. Koltai Tamás. Igyekszem, hogy múlt idejűek legyenek a mondatok: egy ideig a barátom volt, egy ideig a munkatársam volt, egy ideig a főnököm volt, egy ideig a szövetségesem volt. És kortársam is volt, ha nem is épp kor szerint, hiszen ő már cikket írt, amikor én még írni sem tudtam, de a színikritikusok csapatában mégis kortársak voltunk: én változó helyeken, ő sziklaszilárdan az ÉS-ben írta hétről hétre a kritikáit. Réges-régóta. Pontosan negyvenöt évig. Ő volt az utolsó színházi kolumnista, mert nálunk, Magyarországon vele hal ez a műfaj is.
Kíváncsiság. Szenvedély. Állhatatosság. Konzervativizmus. Nyitottság. Ahol két (színházi) fedőt összecsaptak, ott felbukkant. Bölcsész volt, de a színház belvilága felől érkezett a kritikusi pályára – a fordítottja sokkal gyakoribb –, és autodidakta módon tanulta a szakmát, mármint a színikritikusit, mert másképp egyelőre nem is lehetséges; épp ezen dolgoztunk mostanában, hogy lehetséges legyen másképp is.
Tanult és tudott, sokat és sokat. Mindent olvasott – évekig úgy találkoztunk a szokásos hétvégi bemutatókon, hogy neki a Narancs, nekem az ÉS volt a kezemben –, és ami teljesen ki tudott borítani: mindent meg is jegyzett. Neveket és dátumokat, előadásokat és helyszíneket, és ezeket össze is tudta rakni: komplett, állandóan változó-bővülő rendszer volt a fejében. Minden áldott este, minden egyes színházi előadás után otthon följegyzett a füzetébe néhány mondatot; nem amióta színikritikus, hanem amióta színházba jár. Rendszerezni tudta a tudását, rendes, rendszerető, akkurátus ember volt.
Ugyanazt gondoljuk (gondoltuk) a színházról mint művészetről. Hogy nem holmi dísz az emberiség, a társadalom életén, hanem – klasszikusokon nevelkedtünk – „tükröt tart”, meg „színház az egész…”, ráadásul eo ipso kritikus.
Koltai Tamás színikritikáit legalább huszonöt könyv is őrzi – én mindig úgy gondoltam, hogy a színikritika napi műfaj, szolgáltatás, amely úgy hullik el az idővel, mint a tárgya, maga az előadás. Mégis haszonnal forgatom a köteteit: lyukacsos memóriám megbízható mankóra lel bennük.
A Színház című folyóirat szerkesztőségében dolgoztunk együtt húsz évig. Az „átkosból” átsegítettük a lapot (Nánay Istvánnal, Koncz Zsuzsával és másokkal) a hivatali packázásokon az „újvilágba”, amely jobb volt, de a lap számára egyre nehezebb. Szerettem a „nagy projekteket”: a Halász Péter-számot meg a sok más tematikus – és egyből a színháztörténetbe katapultáló – számot, a régi, mondhatnám, hőskori Nemzeti Színház-gyűjtést, amelyhez kellett némi bátorság, hiszen politikailag meglehetősen barátságtalan közegben történt; a drámamelléklet (ez is hol elhalt, hol föltámadt) egy-egy nagy-nagy találatát, Spirót, Eörsit, Forgáchot, Székely Csabát; a mindig felvillanyozó „ötleteléseket”, hogy mit és kit kéne még a lapban látni; a „nagy fogásnak” számító interjúkat, és leginkább a beszélgetéseket arról, amit mind a legjobban szerettünk: a színházról. Aztán eljöttem, mert a jövőt illetően nem értettünk egyet: én az online jelenlétet forszíroztam, de Tamás konzervatív volt: a printlap fennmaradásáért küzdött, neki az volt a SZÍNHÁZ. Nehéz és kemény búcsú volt…
Aztán – máig tartó folyamat ez – annyira megnehezedett a színházművészet helyzete (természetesen szoros összefüggésben a társadaloméval, amelyben a szerintünk jó színház fogan), hogy megint beszéltünk, összefogtunk, nyomtuk-toltuk… Utoljára pár napja, egy őszi színikritikus-tanfolyamról és egy cikkről beszélgettünk, amivel most már örökre tartozni fogok.
Koltai elévülhetetlen érdeme, hogy kritikái professzionális mértéket szabnak – lásd: ennyit és így kell melózni, ennyire beletenni mindent, mert másként nem megy –, és az is, hogy beépítette a magyar színházi köztudatba például Peter Brookot, Giorgio Strehlert, Peter Steint, Peter Zadeket és sok más mértékadó európai színházművészt. Meg az egész Bayreuthot, mert az opera volt az örök szerelem, a színház az élettárs.
Bár más nézőpontból az ÉS volt az élettárs, és itt is voltak mások: régen a Népszabadság, a Nagyvilág, a Hungarian Quarterly, a televízió, aztán – egészen mostanáig – a 168 Óra, ahová már nemcsak színházról, hanem közéleti témákról, olykor más művészetekről (legutóbb a Saul fiáról) írt publicisztikát, hegyes és pontos diagnózisokat.
Hiányozni fog ám, nemcsak nekem a gyakran mellettem lévő zsöllyéből, hanem a színházi szakmából, nagyon. Mert bármennyire ködösítenek, tagadnak és torzítanak egyesek, a legtöbb nagy bölény és a legtöbb pályakezdő mégiscsak Koltaitól várta, hogy ráüsse hitelesítő pecsétjét az előadására: rendben van.
Az életműve önmagával volt azonos, ezért az ő vágányán folytathatatlan; a saját utunkon járva kell dolgozni azon, hogy ne maradjon lyuk utána, mert ezt ő akarná a legkevésbé.
