Pájinkásnak közeli rokona Tótferi, egy másik megváltó, aki viszont még a születése előtt követi el disznóságait, és ezalatt bejár ungot-berket, hegyeket és óceánokat, mennyet és poklot. Mindkét mű, a Pájinkás János és a Tótferi is Kárpáti Péter drámája, és az is közös bennük, hogy Ámi Lajos meséi inspirálták őket. Ámi szabolcsi születésű, félig cigány mesemondó volt, elképesztő mennyiségű történetet tudott fejből, melyek egy részét Erdész Sándor jegyezte le, és meg is jelentette három vaskos kötetben a hatvanas években. (Ámi Lajos egyébként nemcsak a drámaíró Kárpátira, hanem a magyar irodalom egyik legnagyobb meseírójára, Lázár Ervinre is nagy hatással volt.)
Az idei évad egyik nagy örömeként lehet számontartani, hogy mindkét darabnak volt új bemutatója, és mindkét előadás releváns színházi nyelvet talált a szövegekhez. A Tótferit maga a szerző rendezte meg a Trafóban szeptemberben, igazi, szenvedélyből született szerelem-előadás lett belőle, lenyűgöző színészi alakításokkal, árny-fény játékból kibomló varázslattal. A Pájinkás Jánost pedig az Ódryn állította színpadra Tárnoki Márk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója, aki egyébként már régebb óta dolgozik a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal, előadásáról pedig kétség nélkül elmondható, hogy igen termékenyen hatott rá ez a tapasztalat.
Ez egyrészt a keresetlenségen, az egyszerűségen érezhető, azon, ahogy az előadás a képzeletünkre hagyatkozik. Vagyis úgy lehetne inkább mondani, hogy nem az a fontos, amit látunk, hanem az, amit a színházi szituáció megteremt. A szereplők például székeket tartanak a fülükhöz telefonkagylóként – és mi sem tűnik magától értetődőbbnek. Vagy amikor először lép elő az újszülött Pájinkás János: a színpadon meglett férfi jelenik meg, akinek, és épp ez a vicces az egészben, legfeljebb tejbetök vigyora hasonlít egy csecsemőre. Vagy amikor arról van szó, hogy Nemtudomka milyen szépen furulyál, és rögtön feltűnik az őt játszó színész, kezében egy hegedűvel. Ilyen mozzanatokból olyan sok van, és olyan könnyedén használja ezeket az előadás, hogy szinte külön színpadi jelrendszer teremtődik meg, ami egyébként remekül találkozik a szöveg mindent lehet esztétikájával.
Hiszen amúgy tényleg olyan érzés, mintha keresztül-kasul száguldanánk a világban egy táltoson, valahol a szélvész és a gondolat közötti sebességgel. (És néha csak kapkodjuk a fejünket ebben a végtelenítettnek tűnő, fárasztó hajszában: olykor elveszítjük a fonalat – ez valószínűleg ennek a fajta meseszövésnek a sajátja.) Az előadásban a Soharóza együttes (képünkön) is segít a tájak, csodák és csodálatos szereplők megidézésében. Nem csak kórusként – és vadrózsaként, sárkányként – szerepelnek; ők alkotják meg a teljes hangkulisszát is a telefon berregésétől a vonat zakatolásáig.
És a Kerekasztalnak köszönhető Hajós Zsuzsa is, akit öröm a saját rutinjától eltérő előadásban látni. Ő játssza a narrátort, azaz Ámi Lajost, aki a legelején csak ül a színpad szélén, kényelmesen lógázza a lábát, és segít a nézőtérre érkezőknek megtalálni a helyüket – pontosabban azzal, hogy egy sorral hátrább ültet mindenkit, meghitt káoszt teremt, megfelelő hangulatot a meséhez. Aztán továbbra is ezzel a természetességgel beszél, nagyon jól áll neki a tájszólás is, meg az a rezignált bölcsesség, amivel megteremti a mesét, és meg is figyeli teremtményeit. Néha még játszadozik is velük, azaz belebújik egy-egy szerepbe, ő például Nemtudomka anyja és a Vénasszony, aki egyik lábát a világ egyik szélére, másik lábát a világ másik szélére helyezve kapja el végül Pájinkás grabancát.
A többi színész is egy húron pendül ezzel a pimaszul eleven játékstílussal: Józsa Bettina fiatalságának minden varázsával, erejével alakítja a 98 éves Nénnyét; Szivák-Tóth Viktor és Ballér Bianka földhözragadtan naiv szülők, Borsi-Balogh Máté kissé együgyű cár, Bajor Lili büszke és gőgös cárkisasszony, Fekete Gábor állatiasan brutális Raszputyinka. Hajdu Tibor lehengerlő Pájinkás Jánosként, a szeme villanásával cikázik át hegyen-völgyön, a keze intésével találja fel és ki a világot. Az ő ellenpólusa Nemtudomka, aki az anyja átka miatt csak annyit képes mondani: én nem tudom, ami Georgita Máté Dezső szájából hangzik el sokszor és sokatmondóan. Míg Pájinkás megváltja és felégeti az egész világot – s vele együtt saját magát –, addig ő csak úgy jelen van benne: átfolyatja magán az életet, de legyőzi az átkot, és valamiképpen megkapja a szerelmet is. Ki tudja, ki jár jobban.
Ódry Színpad, június 10.
