Irén bírta volna. Nemcsak azért, mert feltétel nélkül elfogadta az alkotó szarba csúszott korunkkal szembeni vehemens és melankolikusan szellemes attitűdjét, hanem mert ennek az előadásnak sikerült elcsípnie azt, ami van. Szétesett, amorális, trendkövető, kliens-patrónus kapcsolatokon alapuló világunk utolsó pillanatait. Mint egy feltartott mutatóujjat, a folyamat drámai végnapjait, a rendező háborgó lelkét - valamint egy denevér nyugalmának megzavarását nézhettük végig. Nem szórakoztató, inkább komfortos volt, hogy értelmet nyertek a töredékekből időnként kikerekedő történetek, érzések. Egy rossz szerelmi házasság, egy elvetélt apa-fiú kapcsolat, egy kútba esett vállalkozás, a halál elviselhetetlen könnyűsége hol veretes szövegekkel, hol kicsit suta performanszokkal. Bár többet is meghallgattam volna Weber Kristóf külön erre az alkalomra kreált, érzéki és durva technókompozíciójából, és jobb lett volna, ha dinamikusabban illeszkednek egymáshoz a nem is olyan laza jelenetek, Németh Ákos szövegeit nem hallottam még ennyire teljesnek, mint így, darabokban. Valamint nem láttam még ilyen jó dramaturgiai érzékkel rendelkező, méltatlankodó hangárlakó denevért.
Zsámbéki Művészeti Bázis, június 30.
