Opera

Gesztusérték

Rameau: Hippolütosz és Aricia

Színház

A Minótaurosz megölése után Krétáról menekülő Thészeusz Naxosz szigetén rútul otthagyta a neki oly értékes segítséget nyújtó Ariadnét - a görög mitológia e mozzanatát az operaház májusi bemutatója eleveníthette fel számunkra.

Az operaház történetének legelső Rameau-produkciója most mintegy továbbmeséli a mondakört: Thészeusszal, fiával, Hippolütosszal, valamint a fiúba beleszerető mostohaanyával, Phaidrával (aki mellesleg Ariadné nővére volt), s az egész athéni királyi famíliát leárnyékoló végzettel. Ennyiben akár az átgondoltság látszatát is kelthette a tény, hogy a 2011-12-es évadról kényszerűen a 2012-13-as évad végére csúszott át a Hippolütosz és Aricia premierje, mintegy függelék gyanánt. Hiszen Jean-Philippe Rameau 1733-as (majd utóbb többször is átdolgozott), ötfelvonásos operája historikus vendég zenekarral és -kórussal, a vezénylő Vashegyi György két együttesével, az Orfeo Zenekarral és a Purcell Kórussal érkezett el az Andrássy úti repertoár közelségébe. Korántsem előzmény nélkül, elvégre ugyanők 2011-ben a Müpában már előadták az ötvenéves Rameau első és mindjárt nagyszerű operáját, korábban pedig, valamikor a 2000-es évek közepén egy Kovalik Balázs nevével fémjelzett parádés zeneakadémiai produkció aratott sikert Szentendrén és Miskolcon.

Amennyire hát egyáltalán ismert lehet egy francia barokk opera a magyar közönség számára, úgy a Hippolütosz ismertnek tódítható, ami persze fikarcnyit sem vonhat le a bemutató jelentőségéből. A megvalósítás, a kivitelezés mikéntje azonban levonhat, s mi tagadás, le is vont valamennyit: mert ha Rameau-t immár nem is vélhetjük többé unalmas operaszerzőnek, ettől még létezhetnek unalmas Rameau-előadások. Márpedig a nézőtéri unalom és ikernővére, a színpadi motiválatlanság bizony meg-megjelent az előadás során, amelyet az önmagához képest meglepően ambiciózus Káel Csaba rendezett. Színhely: az univerzum; távoli ihlető Luc Besson (Az ötödik elem); bolygók és csillagok, tűz és víz, s persze vetítés a végkimerülésig (animáció: Bordos László Zsolt). Valamint mindehhez ráadásképp olyan ruhák, amelyek akarva-akaratlanul is a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai című ausztrál travi-vígjátékot idézik fel a nézőben. A szárnyas-retikülös-szoknyás jelmezek vonalát azután még a férfi címszereplő, a remek haute-contre (a francia operák különleges tenorfaja ez), a vendég Jeffrey Thompson autentikusnak mondott, ám túlzott személyes gusztussal kivitelezett mozdulatkultúrája, effeminált gesztikája is tovább erősítette. Ám hiába volt az "hélas!" sóhajok virtuózan teátrális lejátszása, ha Káel ezúttal is dobta a rendezői ténykedés legfontosabb feladatát: annak megválaszolását, hogy ugyan mit is akarnak ezek a színpadi alakok egymástól - és mitőlünk.

Hazudnánk azonban, ha azt állítanánk, hogy az előadás lagymatag perceiért-negyedóráiért csakis a rendező felelt, merthogy a koncertszerű opera-előadásokon annyiszor megtapsolt, hatalmas tudású Vashegyi György bizony most korántsem tűnt mindvégig temperamentumos operakarmesternek. A Kerényi Miklós Dávid koreográfiája által elviccelt tánctételek egy része így már-már érdektelenné lett, s jobbára csak a harmadik felvonástól kezdve forrósodott át az addig bizony kisebb botlásokat is észre-észrevétető zenei-vokális produkció. Szerencsére a szereplők sorában több nagyszerű művész akadt a kifakadásokban oly erős Thompson mellett. Így a szerelmes mostohaanyát alakító Vizin Viktória (Phédre) meg az atya és férj Kovács István (Thésée) egyaránt sikeresen dacolt a dúsan mostoha színpadi körülményekkel, és alkotott körüljárható és valóban sorsos alakokat. 'k ketten, valamint a címszereplő szerelmespárt megváltó istennő alakítója, Schöck Atala (Diane) a leghatározottabb nyereséget jelentették az előadás számára, míg Szutrély Katalin (Aricie) énekszavával és színpadi jelenlétében egyként kevesebbet adott a kívánatosnál, s a két különböző istent megformáló vendég basszbariton, Till Fechner (Pluton/Neptune) is bizonnyal kifogott már vokálisan erősebb estét.

Rameau operája - nem úgy, mint Racine forrásként felhasznált tragédiája - boldog véget ér: isteni, helyesebben istennői közbeavatkozásra a halálra szánt szerelmesek egymáséi lehetnek. A bemutató közönsége hasonló isteni beavatkozásra aligha számíthatott, azonban tanúja lehetett egy historikusan megszólaltatott francia barokk opera előadásának az Ybl-palotában. S csodának éppenséggel ez is beillik.

Magyar Állami Operaház, június 26.

Neked ajánljuk