Az mindig reményteli, ha van összefogás a független területen, ha van mecenatúra, még ha szerény is, és van olyan pályázati lehetőség, mint a TITÁNium Színházi Szemle, amelyen fiatal alkotók előrukkolhatnak valamivel, aminek a bemutatásához aztán némi támogatást kapnak. Jó, hogy nem csak az NKA független színházi pályázata létezik, amihez jegyzett szervezetnek kell lenni, és hogy a frissen végzett színházi alkotók nem csak a „rendszerbe” integrálódhatnak, a nagyszínházakba, hanem a maguk világát építhetik, esetleg saját lábra állnak, és megtalálják hozzá a támogatókat, a médiát, a közönséget.
A Nylon Group szimpatikus próbálkozás, két, bábszínész szakon végzett fiatal, Eke Angéla és Márkus Sándor kis csapata. Jurányi-díjas előadásuk, a Halotti Thor azonban csak nagyszabású gondolatok és szándékok ígérete. A halotti kultuszokra és személyességre épülő darabból (ekként hirdetik) éppen a személyesség hiányzik leginkább. Az előadás vizuális világában olykor szép képeket, újszerű technikai megoldásokat találunk, mint a kitárt szárnyú, angyali pár vagy az isten tenyerébe belevesző ember. A technika azonban lenyűgözi a játszókat, és inkább alávetik magukat a felfújható, invenciózus nejlonfiguráknak, semmint hogy könnyedén használnák őket. A játszók személyisége vagy inkább személyessége alig mutatkozik meg, inkább „játszanak”, sőt színészkednek. Kettejük viszonya is nehezen értelmezhető, vagy ami látszik, közhelyes. A testtel művelt kegyetlenség – a férfitest megkorbácsolása, a női test jéggel való megtisztítása – nem jut el odáig, hogy a néző saját testén élje meg a kegyetlenséget, beleborzongjon. Lehetne izgalmas az a valóban innovatív játék, amikor a férfi a nő hátára rajzol, a nő pedig egy táblagépre rajzolja ugyanezeket a mintákat, amelyek aztán kivetülnek – itt azonban látni véljük a betanult, begyakorolt mozdulatokat, a jelenet nem a szemünk előtt születik.
Jurányi Inkubátorház, február 1.
