Bár a Győri Balett folyamatosan megbízható színvonalat hoz, elhelyezésük a magyar táncpalettán távolról sem egyértelmű: a népszerű együttest a szakmai körök a kortárs táncművészet kívülálló szereplőjeként kezelik. Ebbe az is belejátszhat, hogy a legfontosabb ismertetőjegyeik évtizedek óta változatlanok.
Mennyire fontos számunkra gyermekeink jólléte és biztonsága? Látszólag borzasztóan. Ugyanakkor van ebben egy nagy adag képmutatás is, és sokszor egyszerű, gondatlanságból elkövetett figyelmetlenségek miatt kockáztatjuk mindezt.
Május 1-jével újra kinyithattak a múzeumok, színházak, mozik, de úgy tűnik, a visszatérést nem kapkodják el. Sok helyen még kivárnak.
A húszas évei elején járó Matthew pszichiátriai kezelésre szorul: Down-szindrómás bátyja halála óta küzd skizofréniával.
A történet egy isten háta mögötti angol faluban, Shropshire-ben játszódik. Akik kezdeni akartak valamit az életükkel, már rég leléptek, már csak az idősek és az elveszettek élnek itt. Mint az a háromtagú család, akik az idősebb gyermek, Adam elvesztését próbálják épp feldolgozni.
Az április közepén elhunyt Törőcsik Mari helyére választották meg.
Nagy Péter István rendezővel és állandó dramaturg alkotótársával, Sándor Júliával egy generációba tartozunk. Ez egy színházi kritika szempontjából többnyire érdektelen információ, ám ezúttal mégis van értelme elmondani, hiszen a rendszerváltás környékén születettek politikával kapcsolatos alapvető tapasztalata az, amit az előadásban látunk.
Budapesten prózai, Berlinben operarendezői szakon szerzett diplomát, azóta pedig felváltva dolgozik a két országban. Digitalizációról és koronavírusról, kellemetlen színházról és barokk operákról beszélgettünk, és szóba került az SZFE ügye is.
Nem előzmények nélküli az, hogy a pesti vásárcsarnokokban (vagy előttük) képzőművészeti alkotások jelennek meg.
Hivatalosan csak olyan kísérővel mehetnek, akinek van védettségi igazolványa.
A Trip hajó webszínházának online sorozatához 37 ismert magyar költőt, írót kértek fel egy-egy Shakespeare-dráma szabad feldolgozására.
A kortárs táncot és a stand-upot keresztező sorozatot indított az Aulea Alapítvány; ismert előadókat láthatunk közéleti, társadalmi problémákra reflektálni a 10–15 perces jelenetekben, akik közben táncolni, nevettetni sem szégyellenek.
Eddig még soha nem búcsúztak el tőlem telefonban, mármint: örökre, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Ki is csinálja az embert rendesen. El tudtam-e mondani? Meg tudtam-e rendesen kérdezni? Meg tudtam-e értetni? Revideálni, tudtam-e?
