Színház

A szemébe nézni

Joe White: Tiszavirág

  • Sándor Panka
  • 2021. május 12.

Színház

A történet egy isten háta mögötti angol faluban, Shropshire-ben játszódik. Akik kezdeni akartak valamit az életükkel, már rég leléptek, már csak az idősek és az elveszettek élnek itt. Mint az a háromtagú család, akik az idősebb gyermek, Adam elvesztését próbálják épp feldolgozni.

Az előadás egyetlen nap eseményeit mutatja be, a fiú halálának egyéves évfordulóján. Látjuk: a gyász mindenkit máshogyan teper le, egyik szereplő sem tud megbirkózni a traumával. Az apa, Ben (Rancsó Dezső) nem bírja kimondani a fia nevét, s nem hajlandó (vagy nem tud) a felesége szemébe nézni sem. Az anya, Cat (Soltész Bözse) újabb és újabb hangüzeneteket hagy a halott gyerek telefonján, felvételeket néz róla és alkohollal tompítja bánatát. Lányuk, Loops (Cseke Lilla Csenge) pedig kizárólag kamuflázst hord és teljes élethazugságot épít maga köré. Azt mondja, hogy ő nem képes érezni. A hátramaradt családtagok képtelenek közösen, egymásba kapaszkodva, egymást gyógyítva túllépni a tragédián, magányosan, szinte idegenekként élnek együtt. Rettegnek attól, hogy kilátástalan helyzetük örökre szól, mégsem találják a menekülés útjait.

Mindegyikük életébe fordulatot hoz Harry (Bölkény Balázs), aki a falu bezárásra ítélt kocsmájában dolgozik. Az ő személyén keresztül váratlan lehetőséget kapnak a múlt tisztázására. Valamiért Adamre emlékezteti őket a fiú, így az egyébként esetlen, szorongó, visszahúzódó Harryből a család megmentője lesz. Az Adam után maradt űr megtelni látszik a személyével. Erre persze csak fokozatosan, Harryvel együtt jövünk rá, aki csak lassan rakja össze, micsoda furcsa játék, játszma ez. Mint egy bábut, úgy ruházzák fel az elhunyt itthagyott nyomaival, akár konkrétan a ruhadarabjaival is, hogy aztán mindenki a maga módján tudjon végső búcsút venni tőle. Reményvesztett emberek utolsó kétségbeesett kísérletét látjuk a túlélésre, a sebek begyógyítására.

Cseke Lilla Csenge és Bölkény Balázs 

Fotó: Juhász Éva/PMSZ

A közönség jelenléte nélkül nagyon nehéz megállapítani, hogy mennyire működőképes, mégis frappáns megoldásnak tűnik a darab humortalanságból fakadó humora. A szereplők kínosan erőltetett módon próbálnak viccelődni egymással, a poénok soha nem úgy csattanak, hogy felszabadító hatásuk legyen. Ez egyszerre teszi nevetségessé és nagyon emberivé őket. A közhelyek új fényt kapnak, az elrontott idézetek új tartalommal töltődnek fel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.