Kósa Lajos, a Kádár-korszak nagy visszasírója

Narancsblog

A békét kell megnyerni, mert akkor egy jó kis Kádár-rendszer lehet a jutalom, mondta a képviselő.

Ha valami gond van a Fidesz kommunikációjában, rendszeresen megjelenik Kósa Lajos – ma már csak képviselő, hajdan Fidesz-alelnök és Debrecen polgármestere, egykori miniszter. Persze ő is öregszik, a mi tűrőképességünk pedig elképesztő módon nő, így ma már szinte fel sem kapjuk a fejünket. Gondoljunk csak vissza, mi történt 2010-ben, amikor a választások után Kósa feladata volt kicsit belengetni, hogy adódhatnak gondok a költségvetés tervezésével – államcsődözött egyet, a forint pedig azonnal összeszakadt. Ehhez képest a mostani fejtegetése lényegében semmi – a forint árfolyamáról azóta sokkal tehetségesebb figurák gondoskodnak –, de azért ne menjünk el mellette szó nélkül.

Bármennyire is igyekszik a kormány úgy tenni, mintha Orbán Balázs ’56-os megjegyzése már nem érdekelne senkit, valamit csak mutattak a gyorsfelmérések, magyarázkodni kell. A miniszterelnök bizalmi embere egy podcastban azt mondta „Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát.”

Nyilván el kell engedni azt, hogy akár Orbán Balázs, akár tetszőleges fideszes potentátok köre szívesen nézné, ha Budapest utcáin bármiféle idegen hatalom harckocsiai végig vonulnának („Hogyha egyszer rajtam lánckerék taposna” stb.) Ez a kijelentés csak arra volt kiváló példa, hogy mennyire nem gondolnak semmit a kormánypártban se megszállásról, se háborúról, se békéről (Tolsztojról nem is beszélve). Egyszerre nehéz is csaholni az azonnali békéért és összeszorított foggal védeni a hazát, márpedig az egymás mellett futó narratívák pont ezt szajkózták. Aztán ez a két párhuzamos mégis találkozott Orbán Balázs kismonológjában, azóta meg valahogy nem sikerül széthúzni a szálakat.

Nem hatott, hogy kikérték maguknak, nem is úgy gondolta, senki se úgy gondolja, hogy ’56 szentsége és béke és egyébként is. Gyurcsányt bele se keverték, lehet, hogy ez volt a baj. Az utolsó mentsvár Kósa Lajos, aki jó eséllyel mond valami akkora baromságot, hogy elviszi a fókuszt a kínos helyzetről. Valójában a Hajdúság Chuck Norrisa nem annyira fontos tényező már, talán csak elfelejtették neki megmondani, hogy inkább ne hozza szóba ’56-ot. Mindegy, akár így, akár úgy, megszólalt.

Kósa Lajos azt mondta egy nyilvános eseményen: „Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a békét meg tudjuk nyerni, a háborút, azt nem. Számtalan küzdelmet folytattunk a szabadságunkért, Rákóczitól kezdve egészen 1956-ig, és látszólag ugyan elbuktuk ezeket a küzdelmeket, de az utána következő békét, a szatmári békétől kezdve a kádári konszolidációig úgy-ahogy megnyertük.” Aztán még hozzátette, hogy „nagyon helyesen azt a következtetést vonták le (a magyarok), hogy nekünk a békére van szükségünk, a háború nem jó nekünk”. (Amúgy ki a bánatnak jó?)

Mindezt egy október 6-ai megemlékezésen foglalta össze, egy olyan ünnepen, ahol azokra a tábornokokra emlékezünk, akiket kivégeztek, akik nyilván maguk is békét akartak, mégsem tették le a fegyvert, hanem harcoltak. Látszólag elbuktuk ezeket a küzdelmeket, mondja Kósa, ami még elfogadható is lenne, ha a folytatása valami olyasmi lett volna, hogy volt itt tatár, török, labanc és szovjet, aztán egyik sincs már sehol, mi pedig megfogyva bár, de törve nem. De Kósa nem ezt mondta, hanem azt, hogy ’56 jutalma a kádári konszolidáció volt.

Az ilyen kádári mondatok: „mi, magyarok ragaszkodunk a Varsói Szerződéshez, hogy a szovjet csapatoknak egészen addig Magyarország területén kell maradniuk, amíg ez szükséges lesz, figyelembe véve a nemzetközi helyzetet és a világban uralkodó erőviszonyokat”. Tényleg fantasztikus, szinte főnyeremény, Lajos.

Majdnem annyira jó dolog volt ez, mint megnyerni, hogy tizenhat éves kölyköket börtönöztek be, megvárva, míg nagykorúak, tehát kivégezhetők lesznek. Magukra vessenek, volt, aki megérte az amnesztiát, nem lehet mindenkinek a kedvében járni. Remek dolog volt ez a konszolidáció, tényleg.

Na, azért ne legyünk gonoszak, Kósa nyilván nem ilyen szörnyűségekre gondolt. Hanem arra a konszolidációra, ami alatt eltüntették a politikai pártokat, amikor az egyetlen megmaradt párt lényegében rendeleti úton kormányzott, amikor minden hivatal és hatóság a párt felügyelete mellett működött. Amikor az volt a szlogen, hogy „Aki dolgozik, az boldogul”, amikor az életszínvonal mesterséges emeléséért cserébe csak azt várta el a pártállam, hogy mindenki kussoljon.

Ó, de hát ezt már jól ismeri Lajos is, meg mi is. Neki biztosan megfelelő, nekem spec’ nem annyira.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.