Ha valami gond van a Fidesz kommunikációjában, rendszeresen megjelenik Kósa Lajos – ma már csak képviselő, hajdan Fidesz-alelnök és Debrecen polgármestere, egykori miniszter. Persze ő is öregszik, a mi tűrőképességünk pedig elképesztő módon nő, így ma már szinte fel sem kapjuk a fejünket. Gondoljunk csak vissza, mi történt 2010-ben, amikor a választások után Kósa feladata volt kicsit belengetni, hogy adódhatnak gondok a költségvetés tervezésével – államcsődözött egyet, a forint pedig azonnal összeszakadt. Ehhez képest a mostani fejtegetése lényegében semmi – a forint árfolyamáról azóta sokkal tehetségesebb figurák gondoskodnak –, de azért ne menjünk el mellette szó nélkül.
Bármennyire is igyekszik a kormány úgy tenni, mintha Orbán Balázs ’56-os megjegyzése már nem érdekelne senkit, valamit csak mutattak a gyorsfelmérések, magyarázkodni kell. A miniszterelnök bizalmi embere egy podcastban azt mondta „Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát.”
Nyilván el kell engedni azt, hogy akár Orbán Balázs, akár tetszőleges fideszes potentátok köre szívesen nézné, ha Budapest utcáin bármiféle idegen hatalom harckocsiai végig vonulnának („Hogyha egyszer rajtam lánckerék taposna” stb.) Ez a kijelentés csak arra volt kiváló példa, hogy mennyire nem gondolnak semmit a kormánypártban se megszállásról, se háborúról, se békéről (Tolsztojról nem is beszélve). Egyszerre nehéz is csaholni az azonnali békéért és összeszorított foggal védeni a hazát, márpedig az egymás mellett futó narratívák pont ezt szajkózták. Aztán ez a két párhuzamos mégis találkozott Orbán Balázs kismonológjában, azóta meg valahogy nem sikerül széthúzni a szálakat.
Nem hatott, hogy kikérték maguknak, nem is úgy gondolta, senki se úgy gondolja, hogy ’56 szentsége és béke és egyébként is. Gyurcsányt bele se keverték, lehet, hogy ez volt a baj. Az utolsó mentsvár Kósa Lajos, aki jó eséllyel mond valami akkora baromságot, hogy elviszi a fókuszt a kínos helyzetről. Valójában a Hajdúság Chuck Norrisa nem annyira fontos tényező már, talán csak elfelejtették neki megmondani, hogy inkább ne hozza szóba ’56-ot. Mindegy, akár így, akár úgy, megszólalt.
Kósa Lajos azt mondta egy nyilvános eseményen: „Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a békét meg tudjuk nyerni, a háborút, azt nem. Számtalan küzdelmet folytattunk a szabadságunkért, Rákóczitól kezdve egészen 1956-ig, és látszólag ugyan elbuktuk ezeket a küzdelmeket, de az utána következő békét, a szatmári békétől kezdve a kádári konszolidációig úgy-ahogy megnyertük.” Aztán még hozzátette, hogy „nagyon helyesen azt a következtetést vonták le (a magyarok), hogy nekünk a békére van szükségünk, a háború nem jó nekünk”. (Amúgy ki a bánatnak jó?)
Mindezt egy október 6-ai megemlékezésen foglalta össze, egy olyan ünnepen, ahol azokra a tábornokokra emlékezünk, akiket kivégeztek, akik nyilván maguk is békét akartak, mégsem tették le a fegyvert, hanem harcoltak. Látszólag elbuktuk ezeket a küzdelmeket, mondja Kósa, ami még elfogadható is lenne, ha a folytatása valami olyasmi lett volna, hogy volt itt tatár, török, labanc és szovjet, aztán egyik sincs már sehol, mi pedig megfogyva bár, de törve nem. De Kósa nem ezt mondta, hanem azt, hogy ’56 jutalma a kádári konszolidáció volt.
Az ilyen kádári mondatok: „mi, magyarok ragaszkodunk a Varsói Szerződéshez, hogy a szovjet csapatoknak egészen addig Magyarország területén kell maradniuk, amíg ez szükséges lesz, figyelembe véve a nemzetközi helyzetet és a világban uralkodó erőviszonyokat”. Tényleg fantasztikus, szinte főnyeremény, Lajos.
Majdnem annyira jó dolog volt ez, mint megnyerni, hogy tizenhat éves kölyköket börtönöztek be, megvárva, míg nagykorúak, tehát kivégezhetők lesznek. Magukra vessenek, volt, aki megérte az amnesztiát, nem lehet mindenkinek a kedvében járni. Remek dolog volt ez a konszolidáció, tényleg.
Na, azért ne legyünk gonoszak, Kósa nyilván nem ilyen szörnyűségekre gondolt. Hanem arra a konszolidációra, ami alatt eltüntették a politikai pártokat, amikor az egyetlen megmaradt párt lényegében rendeleti úton kormányzott, amikor minden hivatal és hatóság a párt felügyelete mellett működött. Amikor az volt a szlogen, hogy „Aki dolgozik, az boldogul”, amikor az életszínvonal mesterséges emeléséért cserébe csak azt várta el a pártállam, hogy mindenki kussoljon.
Ó, de hát ezt már jól ismeri Lajos is, meg mi is. Neki biztosan megfelelő, nekem spec’ nem annyira.
