Leggyakrabban azt a szókapcsolatot írtam le idén ősszel, hogy „szexuális zaklatási ügy”, mások meg ezt olvashatták a legtöbbször, ezért érezhettük úgy sokan, hogy a semmiből a Facebookra dobott Queendom című előadás fontos lesz. Az alkotók neve a független színház odaadó hívei közül is csak keveseknek mondhatott valamit, én egyedül Julia Jakubowskát láttam már a StereoAkt csoport munkáiban. Szabó Veronika rendező Londonban végzett színművészeti egyetemet, majd fél éven át dolgozott azon színészeivel-táncosaival, mit csináljon hét nő a színpadon, ha megcsinálhat bármit.
A Queendomban színészkedés, ének és tánc is van, szöveges jelenetből viszont csak kettő. Hét bátor nő vetkőzik-öltözik, esik-kel. Bálkirálynőként feszítenek, máskor magukból kikelve üvöltenek és verekszenek, mint az idióták. Úgy is, mint a Lars von Trier-féle Idióták, mert a harsány, ha kell, obszcén megjátszás aktusait látjuk itt is, és a kínos játék célja ugyanúgy a megértés. Milyen szerepekbe kényszerítik a férfiak a nőket? Milyen szerepekbe kényszerítik a nők saját magukat? Meddig tart a szereppel való azonosulás, és hol kezdődik az önazonosság? Ilyesmiket kérdeztek maguktól és közönségüktől a Queendom játszói ebben az erőteljesen ideologikus és kissé retró stílusú előadásban. A „retrót” úgy értem, hogy a feminista kultúraelméletek hasonló témái és ez a fizikai színházi nyelv valahol a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján találhattak egymásra, és úgy tűnik, frigyük ma is aktuális. Az előadás mégsem teoretikus, hanem nagyon is megélt-megszenvedett, belülről és alulról építkező munka. Nem alakul ki igazi íve, a jelenetek sorrendje olykor esetlegesnek hat, de ez alig zavaró, mert a színpadi tér sem drámai tér, inkább egy csoportterápia kezdőkörére hasonlít. Beváltott ígéret: úgy álltam fel, hogy a Queendomot jókor, jó helyen játszották.
Artus Stúdió, november 24.
