Azaz kettőben annyi a hasonlóság, hogy a nézők ülnek, és nézik, mit csinálnak a színészek – nem sok társulat mondhatja el magáról, hogy csak ennyi közös van az előadásaikban. A dramaturgként végzett alkotó – aki újabban Pálinkás Bence György képzőművésszel jegyzi a produkcióit – a saját rendezéseit szinte a semmiből építi fel, új nyelvet talál ki hozzájuk. Az eredmény sokszor tökéletlen, de csak annyira, amennyire rögös lehet az ismeretlen felé vezető út, és a néző nem passzív alanya a kísérletezésének, hanem az alkotóval együtt részesül a felfedezés örömeiből és viszontagságaiból.
A tavaly bemutatott előadás, a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk a pályakezdő színészek nehézségeivel foglalkozott: kilépett a megcsontosodott struktúrákból, és bátran beszélt olyan problémákról, „belső dolgokról”, melyekről, bár sokan tudnak róluk, inkább hallgatni szokás. A számos fesztiválra beválogatott előadás bennem is heuréka-érzést okozott: tényleg, miért ne lehetne a nyilvánosság elé tárni egy rendszer, egy intézmény problémáit, ha egyszer vannak neki? A Trafóban látható Magyar akác, az előző évad bemutatója egy projektszerű előadás keretében azt mutatta be, hogyan vált az Amerikából idetelepített és bizonyos vélemények szerint kifejezetten káros fafajta a magyar politikai közbeszéd szárnyán a nemzeti kultúra végvárává, Hivatalos Hungarikummá. A show része volt az is, hogy az alkotók a Kétfarkú Kutya Párt módjára komolyan vették azt, amiről csak így bizonyosodhat be, hogy mennyire komolyan vehetetlen, és kenetteljes arccal, hol élőben, hol felvételről szavaltak és ültettek facsemetét: terjesztették a magyar akácot.
Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György legújabb bemutatóját a 3. OPEN Fesztiválon lehetett megnézni. A MU Színházban lezajlott rendezvény olyan előadásokat gyűjtött össze, melyek a részvételre, a közös játékra, a közös gondolkozásra helyezik a hangsúlyt. Sajnos kicsit még mindig keresi a közönségét ez a forma, pedig a szó leggyakorlatibb értelmében lebontja a negyedik falat, és sokkal izgalmasabb, közéletibb, súlyosabb tett részt venni egy efféle előadáson, mint lájkolgatni a Facebookon.
A Borkóstolással egybekötött tehetséggondozás lehetőséget adott a nézőknek arra, hogy ők maguk is kitalálhassák, hogyan tudnak viszonyulni a hungarikumnak nyilvánított nemzeti értékekhez, illetve egy olyan rendszerhez, melyet a hanyagság és a mutyi működtet: ők a Hungarikum Ügynökség.
A hosztok és a hoszteszek (Rétfalvi Tamás, Tarr Judit, Regényi Júlia) már a bejáratnál fontoskodó, mézesmázos modorban fogadnak minket, és krumplinyomdával pecsételik le a „jelentkezési lapjainkat”; az ügynökség lovagkeresztjéért fogunk küzdeni. Mindenki kitölti a valóban létező Hungarikum Bizottság honlapján is fellelhető, PDF-ben letölthető kvízt, mely efféle kérdéseket tartalmaz: „Az akácméz a méztermelés hány százalékát teszi ki Magyarországon?” Állítólag a hat legjobb pontszámot elérő jelentkező fog a következő körbe jutni, hogy aztán további versenyszámokban vetélkedhessen a többiekkel. A darabbeli ügynökség egy bekamerázott különterembe vonul vissza, így a közönség, azaz a versenyzők nyomon követhetik a döntési folyamatot.
Írhatnám, hogy akkor itt lehull a lepel, de az túl drámai lenne, hiszen már meg sem lepődünk: természetesen nem a pontszámok döntenek, hanem az, hogy ki kinek az ismerőse, hogy szimpatikus volt-e az illető, no meg a sietség, mert iszogatás közben nagyon elment az idő. Hiszen csak az a lényeges, hogy a rendezvény le legyen rendezve, a pénz el legyen költve és a pecsétek száma stimmeljen az elszámolásnál. A rendszer fenntartása fontosabb, mint az, hogy a rendszer által létrejöhessen valami jó.
És mi milyen könnyen belemegyünk a játékba! Sőt nagyon is ismerős a terep. Mert ha játszani akarunk, el kell fogadnunk a hivatalos és az általuk felállított játékszabályokat is, és közben úgy kell tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én például a leggátlástalanabbul játszom az ő szabályaik szerint, azt találom mondani, hogy a kritikáimon keresztül világnyelvvé fogom tenni a magyart, és meg is nyerem a vetélkedőt.
Mivel részvételi színházban vagyunk, közben azon is elgondolkodom, van-e más választásunk – ott kinn, a külvilágban és itt benn, a játékban. Kelemen Kristófék előadásában mindössze apró lázadások, kicsi felhorgadások vannak, egy idősebb úr a közönségből a sikeremet látva felháborodottan kérdezi, hány pontot értem el, és a borkóstolásos szám versenyzője kijelenti, mindhárom pohárban ugyanaz a bor van. (Ki is esik a következő körben. Pedig persze hogy.) Lenne értelme az ügynökségre borítani az asztalt egy mégiscsak fiktív helyzetben? Az a szabály a részvételi színházban, hogy nincs szabály? Vagy az a fontos, hogy végigjátsszuk az egészet, és közben jól szórakozzunk? Akárhogy is, mivel mégiscsak játékról van szó, távolabbról látom a lehetőségeimet, döntéseimet, rákérdezek a saját szerepemre: jobban átélem a választásomat.
MU Színház, OPEN Fesztivál, november 14.
