Interjú

"Ragaszkodom a kudarcaimhoz"

Csányi Sándor színész

  • Iványi Zsófia
  • 2010. október 28.

Színház

A legfoglalkoztatottabb és legnépszerűbb színészek egyike vérbeli ripacsot kelt életre anyaszínháza, a Radnóti legfrissebb komédiájában. A Lars von Trier filmjén alapuló Főfőnök mellett az ismertség kezeléséről, a szakmai kudarcokról és az udvariaskodás hátulütőiről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Főfőnökben egy öntömjénező, tehetségtelen színész bőrébe bújsz. Mennyiben más színészt játszani, mint egyéb karaktert?

Csányi Sándor: Sokkal több a buktató. Amikor elkezdtünk próbálni, beszélgettünk, hogy milyen lehet egy ilyenfajta színész, mennyire hiú, mennyire teátrális, mennyire narcisztikus - és így tovább. Aztán rájöttünk, hogy teljesen fölösleges elméleteket gyártani, meg egy fiktív embert kitalálni, hiszen itt vagyok élő példaként én. Megvan bennem mindaz, amiről beszélünk: a nagyravágyás, a szeretetéhség és persze a narcizmus. Amit persze nem mutogatunk nyíltan, pont ellenkezőleg: a narcisztikus ember mindig előadja, hogy "én lennék az utolsó, aki ezt megemlíti, de azért szerintem nekem ez és ez jár". Én olyan önimádatot még nem láttam, ahogy a nagyképű színészeket szokták ábrázolni; a narcizmus mindig le van fedve valamivel.

MN: Ez a színész enyhén szólva sikertelen, aki eléggé haragszik a világra.

CSS: Az is része volt a munkának, hogy miként néz ki egy lecsúszott, állás nélküli színész: azért találtuk ki, hogy legyen teljesen hófehér hajam, hogy legyen valami fura a megjelenésemben. Ezeket a típusokat ismerjük: az éjszakában ücsörgő, megkeseredett fickókat, akik mindenkit gyűlölnek. Nem őket akarom minősíteni vagy bántani, de minden ember, akinek félresiklott az élete,"tudja", hogy ki a hibás érte: a zsidók, a cigányok, a volt felesége, a jobb- vagy a baloldal.Amivel egyetlen baj van csak: ha "tudod", hogy nem rontottál el semmit, akkor nincs is mit kijavítanod.

MN: A darabot Anger Zsolt rendezte. Milyen az, amikor egy színészkollégád instruál?

CSS: Sok szempontból segít. Rengeteg veszekedés volt a próbafolyamat alatt, és Zsoltnak az érdeme, hogy elviselte a hülyeségeimet. Ha egy ilyen szerepben, ahol a figurád irányít mindenkit, és lubickol az önimádatban, téged nem hagynak irányítani és lubickolni, akkor nem működik az egész. A figura azt akarja, hogy róla szóljon minden, ezért a próbákon arra volt szükség, hogy rólam szóljon minden, amihez néha hisztizni, csapkodni és veszekedni kellett. Ezt egy olyan rendező, aki nem színész is egyben, talán kevésbé tolerálta volna.

MN: Egy ilyen könnyed darab ugyanakkora felkészülést igényel a részedről, mint mondjuk a Boldogtalanok?

CSS: Teljesen más a kettő: sokkal energikusabban kell játszani egy vígjátékban, mint egy drámában. Előbbi csak akkor működik, ha megvan a kellő lendület és ritmus. Szerintem sokkal nehezebb vígjátékot játszani, de az fantasztikus, amikor jönnek veled a nézők, és áramlik köztetek az energia. A Boldogtalanokkal meg tök őszintén úgy vagyok, hogy én azt nem tudom eljátszani. Ugye, akkor tudsz eljátszani egy szerepet, ha valami kódrendszert megfejtesz - vagy az agyaddal, vagy az ösztönöddel. Van egy csomó színész, aki egyáltalán nem érti a karakterét, de valahogy zsigerileg érzi, és tök jól bele tud bújni a bőrébe. És van egy rakás szuperintellektus, aki megfejti a jellemet, és azért tudja eljátszani fantasztikusan. Én mindenesetre ehhez a Húber Vilmoshoz nem találtam kulcsot.

MN: De hát már majdnem egy éve játszod...

CSS: Igen, de lövésem sincs a figuráról. Ez a Húber valami nagyon fura lény a világirodalomban: mindenki nagyon szereti, de rohadt nehéz azonosulni vele. Már vagy hatvanszor elolvastam, de még mindig nem értem, hogy mi van az ő fejében. Nagyon szeretem, és nagyon igyekszem, de egyszerűen nem értem az ő nyelvét, hogy miért azt mondja, amit mond, és miért azt teszi, amit tesz. Nem az a baj vele, hogy bonyolult, hanem hogy annyira messze van tőlem, és olyan nehézre van írva.

MN: Ha ennyire azt érzed, hogy nem megy, akkor nem jobb visszaadni a szerepet?

CSS: Ha nagyon rossz a munka, akkor vissza lehet adni, ha nagyon nehéz, akkor nem. Eszem ágában sincs. Ragaszkodom a kudarcaimhoz. Gothárral megcsináltuk a Tótékat, amiben én játszottam az őrnagyot - zúgtam vele egy nagyot, de annak a kudarcnak köszönhetően egy csomót változtattam a munkamódszeremen. Azt is akkor tanultam meg, hogy mi az alázat: nem a kussolás meg a görcsölés meg az öreg színész rossz viccein való nevetgélés, hanem az, hogy az embernek annyira fontos az, amit csinál, hogy azért hajlandó összeveszni a többiekkel, beleugatni olyasmibe, amibe nem kéne, és igazságtalannak lenni. A veszekedés sosem baj a színházban, az álkorrektség és az udvariaskodás viszont pusztítóan unalmas előadásokat képes létrehozni.

MN: Kicsit eltűntél mostanában - kevesebb filmben szerepelsz, és a bulvárlapok címlapján sem látni egy ideje. Ez a te döntésed, vagy kevesebbet hívnak?

CSS: Hívni még hívnak, de válság van, nincs pénz, úgyhogy film sincs. Az idén két filmben is főszereplő lettem volna, de a pénzhiány miatt áttették őket jövőre. Ami meg az egyéb szerepléseket illeti,egy éve, a Poligamy óta nem adtam interjút senkinek. Rájöttem, hogy tök hülyeség. Nincs bajom a bulvárral, mindenki csinálja azt, amiből meg tud élni, és nekünk nyilván éppúgy szükségünk van rájuk, mint nekik ránk, de tök fölösleges időtöltésnek tartom azt, hogy egy bulvárlapnak beszéljek magamról vagy bármiről, amikor úgyis az a vége, hogy csináltad-e már hármasban, vagy szereted-e a nokedlit. Ráadásul ilyenkor billen egyet a mérleg, és az emberek csak arról tudnak, amit a lapokban olvasnak. Ha nincs mit olvasniuk, akkor vagy nem tudnak rólad semmit, ami nem baj, vagy csak azt tudják, amit a színházban látnak. Az meg direkt jó.

MN: A siker olyan járulékaival, mint például az, hogy ha beülsz valahova, mindenki téged bámul, milyen a viszonyod?

CSS: Ha valaki elmegy kurvának, akkor ne csodálkozzon, ha néha megdugják. Oké, az ismertség néha kicsit zavaró, de nyilván rosszabb is lehetne. És ahogy telnek az évek, egyre jobban megszokod, vagy legalábbis megtanulod kezelni. Ha elfogadod, hogy felismernek, és nem csinálsz belőle ügyet, akkor lehet ezzel normális életet élni. Amúgy meg egy árva negatív tapasztalatom sincs, eddig még soha nem szóltak be.

MN: Az ismertségnek van esetleg szakmai hátulütője is? Mondjuk, hogy egy rendező a képességeid alapján ugyan adna neked szerepet, de mivel sok közönségfilmben voltál, mégsem teszi.

CSS: Biztos, hogy ez így van. Sajnos a filmiparban is két párt alakult ki. Ha elég pénz lenne, és mindenki forgathatna, akkor nem lenne ez a szembenállás. Mondjuk pont most forgattam Török Ferivel az Apacsokat, és anno Mundruczóval is csináltunk kisfilmeket. Van ez a művészfilmes világ, aminek megvannak a saját emberei, de azt gondolom, hogy az nem én vagyok. Én sokkal inkább hiszek a jófajta közönségfilmben, mint abban a művészetben,ami nagyon kevés emberhez jut el, és amit egyszerűen unok nézni. Négy évig voltam a Krétakörben, nagyon imádtam, és rengeteget köszönhetek nekik. De rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok ez az elvadult, alternatív formákat kereső művész - egyszerűen sokkal kommerszebb csávó vagyok. A saját utamat járom, amit lehet minősíteni, de az nem az én döntésem, hogy milyen vagyok. Az viszont már az én felelősségem, hogy az általam választott dolgokat milyen színvonalon csinálom. Szórakoztató filmet sokféle módon lehet csinálni: úgy is, hogy letolom a gatyám, és tessék, röhögjetek, meg úgy is, hogy egy történetet megpróbálok izgalmasan és szakmailag felkészülten elmesélni. A művészfilmnél az a lényeg, hogy szülessen valami egészen új, formabontó alkotás - ez engem nem hoz lázba. Az a bajom a magyar filmekkel, hogy többnyire iszonyatosan bénán vannak összerakva. Mindenre kevés az idő, lényegtelen snittek fel vannak véve, fontosak nincsenek, a vágásnál rossz a ritmus - felkészültség nincs, arcoskodás viszont van.

MN: Melyik filmedre vagy a legbüszkébb?

CSS: Nem szeretem visszanézni magam, mert csak a hibákat látom. A Rokonokban például nagyon sok dolgot elszúrtam, ugyanakkor soha senkitől nem tanultam annyit, mint Szabó Istvántól.A Kontrollt szeretem, fontos része az életemnek, de ott még egyáltalán nem tudtam beszélni, és borzasztó hallgatni magam. Amúgy meg minden filmnek úgy állok neki, hogy az majd szebbé és jobbá teszi a világot. Aztán persze utólag nem feltétlenül látom így... De ha munka közben nem hiszed el azt, hogy ez lesz a világ legjobb filmje, akkor nem is érdemes belevágni.

MN: Az S.O.S. szerelem!-mel is így voltál?

CSS: Értem a kérdést. Én abban a filmben is hittem, és nagyon szerettem csinálni. Sokan meg is nézték, ugyanakkor azt a filmemet húzták le a leginkább szakmailag - Nagy Zsolt, aki tizenéve a legjobb barátom, a premier napján küldött el a vérbe. Valószínűleg igaza volt - általában igaza van.

MN: Van nálad egy limit, hogy mit vállalsz el?

CSS: Persze. Kaptam most két könyvet, amiket visszaadtam, mert szerintem nem jól voltak megírva. Ha ezt megmondom, akkor jön az, hogy micsoda egy nagyképű fasz vagyok, pedig én régebben is ezt csináltam. Ha valamihez nincs kedvem, akkor nem érdemes belekezdeni, ráadásul áll mögöttem a sorban még 10-12 színész, aki boldogan eljátszaná, és velük sokkal jobban jár a produkció, hisz szívüket-lelküket beleadják.

MN: A táncos tévéműsor, amiben két éve szerepeltél, ehhez a határhoz képest hol van?

CSS: Az a pénzről szólt. Nem vagyok egy megbánós típus, de ha most hívnának, azt hiszem, már nem mennék el. Persze, amikor az ember elvállal valamit pénzért, akkor kitalál hozzá egy ideológiát.

MN: Ehhez milyet sikerült?

CSS: Ekkora gázsihoz én gyakorlatilag bármilyen ideológiát képes vagyok kitalálni. (Nevet.) Bizonyos szempontból amúgy jót tett nekem a műsor: volt bennem egy nagy adag szakmai sznobizmus, lenéztem mindenkit, aki a szórakoztatóiparban élt és mozgott, de amikor ott vagy köztük, akkor látod, hogy mindenütt emberek vannak, akik próbálnak megélni. Nem ér nagyképűsködni.

MN: Az Asztalizene főszerepét direkt rád írta Térey János. Az ilyesmi, gondolom, elég hízelgő.

CSS: Persze, nagyon örültem neki, de azért ez nem pont így nézett ki: már megvolt a történet és a karakter, Térey pedig tudta, hogy én fogom játszani, ezért hozzám igazítgatta. Nagyon boldog voltam, hogy végre játszhatok egy olyan figurát, aki igazán messze áll tőlem: egy ellenszenves, link, kétszínű szemétládát. Aztán elkezdtünk próbálni, és beugrott, hogy "ezt azért én is megcsináltam, meg ezt is, na jó, ezt nem csináltam meg, de csak azért, mert nem mertem". Szóval rájöttem, hogy ez a fickó semmivel sem rosszabb nálam, és azóta nagyon jóban vagyunk.

MN: És milyen a viszonyod a filmes műmacsókkal?

CSS: Milyen műmacsók? Egyedül a Csak szexben voltam kvázimacsó, az S.O.S.-ben az egy szem Ullmann Mónikával jöttem össze, a Kaméleonban nőt nem láttam, a Poligamyban meg nem tehetek róla, hogy folyamatosan átalakul a csajom. Eddig 31 filmben szerepeltem, ebből 30:1-re vezetnek a nem szívtiprók, mégis bármikor kijön egy új mozim, mindig megkérdezik, hogy "Na, már megint egy szívtipró?". Oké, az igaz, hogy pont annak az egynek a forgatását élveztem a legjobban. Goda Krisztában nagyon bírom az elképesztő profizmust, és azt, hogy nagyon tudja, mit akar. Nála munka közben nem beszélgetünk művészetről, csak tök praktikus dolgokról: hogy hol legyen ez a fordulat meg az a poén. Full precízen felállít egy feszes labirintust, ahol én már szabadon rohangálhatok. Így lehet jól dolgozni: egy forgatáson nem kell foglalkozni a varázslattal - ha teljes erőbedobással teszed a dolgod, van rá sansz, hogy megtörténik magától.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.