Ez egy tehetséges fickó - vezetésre termett, akárki látja. A népe tőle várja a boldogulást - a lepukkant országra ráférne egy kis fölemelkedés. Hívei buzgón kampányolnak - az egyéb hangokat gyorsan elnyomja a hatalmi mámor. Látványos sikerek, az ország megvédése, a nemzeti öntudat látványos fölturbózása új, dicső nevet jár ki az uralkodónak - megérdemli, semmi kétség.
A megválasztáshoz szavazatok kellenek, a szavazatokért le kell menni kutyába, ígérni fűt és fát, kenyeret és olajbogyót, ki mit kíván. Aztán van egy pont, amikor betelik a pohár, sőt túl is csordul - egyelőre nem a népé, az is eljön majd, amikor úgy hozza a kérlelhetetlen dramaturgia, hanem az uralkodóé, mert a franc fog esedezni és hajlongani a csőcselék szavazatáért -, és jöhet az alkotmány, mármint a megváltoztatása, mert "attól függ, hogy mi van az alkotmányban, hogy mit teszünk bele", és tényleg.
Otthonról is nagy a nyomás; nem a pipogya, gyöngécske, sokat szenvedő feleség irányából, hanem a hatalmas és erős anyától, aki nagy embernek szeretné látni és láttatni a fiát, s ha már fizikailag nem lett magas és sudár, legalább sámli nőjön alá a hatalomtól.
Aztán mégiscsak besokall a nép, a legbelső körnek is teher a vezér, meg kéne mondani végre... És a vezér büntet: országa ellen fordul - és akkor vége van, mert ez a semmilyen, lepukkant, vacak kis ország túllép rajta, mintha sosem lett volna, a barátnak hitt szomszéd pedig végez vele.
A vacak kis ország: Róma. A történetet nagyjából Shakespeare írta, Coriolanus a címe, de Gáspár Ildikó és Bánki Gergely Korijolánusszá írta a HOPPart társulata számára. És nem ám a napi aktualitás, a mindennapra kimért gyalázatok vezették a beavatkozók tollát, hanem a dráma maga: a Coriolanus még minden oldalon a formátumról szólt, nagy volt a vezér, nagy az ellenfele, a nép meg pláne, a mai helyzet pedig ugyancsak minden oldalon a formátum hiányáról, illetve a belső paranoia diktálta megalomániáról, a hatalommámorról dalol.
A vacak kis ország nagyon is otthon van a MU Színház csupaszon meglehetősen szakadtnak látszó színháztermében: Izsák Lili és Borovi Dániel jószerével csak a hely szellemét tágította színpadi térré és jelmeztárrá, ugyanis a ruhák, amelyek látszólag néhány évtizeddel korábbi divatot idéznek, valójában ma is trendi cuccok a belvárostól ötszáz méternyire. A tér szimbolikusan is beázik - víz fogja elsöpörni, efelől sincs kétség.
Friedenthal Zoltán Korijolánusza tenyérbemászó zsarnok, a színész remekül demonstrálja, hogy ittasul meg önnönmagától; megérdemli a véget, és azt is, hogy az Terhes Sándor ugyancsak senkiházi handabandázó Aufidiuszától éri el. És jók a többiek is: Máthé Zsolt, Takács Nóra Diána, Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Katalin, Bánki Gergő, Földi Ádám, Drága Diána, Baksa Imre, Barabás Richárd.
A HOPPart társulata abból a helyzetből született, hogy az Ascher-Novák zenés osztálynak annak idején, a végzés után nemigen akadt állása, munkája - ezt nem árt fölidézni, nem csak azok kedvéért, akik úgy hiszik, hogy az alternatív színház a színházművészet fölös luxusa -, és aztán mára markáns és hiteles színházi együttessé formálódott, csatlakoztak hozzájuk kültagok, akik mára beltagok lettek, szóval jó kis társulat ez, van remény. Nemcsak az ad okot rá - mármint a reményre -, hogy Polgár Csaba rendezésében a zenével bélelt megformálás flottul hordozza a kortársi tartalmat, vagyis erős közünk van mind a formához, mint a mondandóhoz, hanem az is, hogy színházi köznyelvként működik az a játékosság, amely a szerepek váltogatásától a rögtönzésnek tűnő pontos reakciókon át a szellemes és mozgékony fantázián át mindent magába ölel. Szóval ezek az ifjak nemcsak tudnak valamit (amit a legtöbb kőszínházban egyszerűen nem tudnak, ezért aztán inkább lenéznek), hanem gondolnak is valamit arról, mire való ez a tudás.
Egy másik produkciójukban - Eljövök érted, ez a címe, és egy színházi helykezdeményben, a betonig lebontott valahai Skála Metróban (most West-Balkán) láttam - a szappanopera keretét használják ugyanilyen vitriolos formában arra, hogy a képünkbe énekeljék, kristálytiszta hangon mellesleg, hogy milyen mennyei és pokoli idiotizmus mozgatja mindennapi kenyerünket, mármint a szappanoperákat. De nem a Jóbarátokról van itt vélemény mondva, hanem a blőd, bornírt és feneketlenül vicces bohózati helyzetekről, a párkapcsolat-építéstől a -rombolásig - mindezt egy normál méretű kanapén összezsúfolódó társaság "büdösmacskázza" elénk. További dekódolásra sem lehetőség, sem értelem: látni kell, felhőtlen, vinnyogós röhögés. A mindenben kiváló Máthé Zsolté az összeszervezés, összeírás, összezenélés ötlete.
A Korijolánuszra e legutóbbi jelzőket nem mondanám: nem felhőtlen, nem vinnyogós. A (had)vezéri dilemmát - mit kezdjek az én nagy győzelmemmel - pitiáner stílben bukja el a vezér, miközben a másik dilemmát - mit kezdjünk a zsarnokká vált vezérrel - ugyancsak elbukja az egyszerre megvett, megfélemlített és gerince tört népség. Senkiért nem kár.
MU Színház, november 3.
