rés a présen

Megértettem, mit kellett volna néznem

Kőhegyi Lonci menedzser

  • rés a présen
  • 2013. augusztus 4.

Színház

rés a présen: Hogy kezdtél táncmenedzseléssel foglalkozni?

Kőhegyi Lonci: Alapvetően két dolog érdekel az életben: a film és a tánc. Sajnos kreatív energiám, tehetségem nem sok adatott, így maradt a befogadói oldal. Annak idején még az Est FM-nél lettem gyakornok, majd maradtam a Radiocafénál. A Piknik c. kulturális műsor szerkesztése közben tapasztaltam meg, hogy míg a filmmel mint populáris műfajjal nincs problémájuk az embereknek, a kortárs tánctól ódzkodnak. Nem azért, mert nem jó, hanem azért, mert nem ismerik. Már maga a fogalom problémát jelent. Ezért fontos, hogy mi jelenik meg a kortárs táncról a sajtóban. Hogyan lehet érdekessé tenni ezt a szakmán túli sajtó számára, és eljuttatni az előadások hírét. Először a Frenák Pál Társulatnál kezdtem el dolgozni, majd két barátommal - Erdődi Kati és Pintér Gábor - megcsináltuk a Body Moving eseménysorozatot, ami kifejezetten a tánc népszerűsítését tűzte ki célul. Majd megkeresett a Hodworks is...

rap: Mik voltak a legérdekesebb tapasztalataid?

KL: A Frenák Pál Társulat InTimE előadását pár éve néhány alkalommal az egykori Gödör Klub teraszán is játszottuk. A legkülönbözőbb hátterű és érdeklődésű emberek gyűltek össze, alapvetően bemelegíteni a bulira, barátokkal találkozni. Mégis talán ott működött legerősebben a darab. Nem volt zsivaj, beszéd. Mindenkit magával ragadott az előadás témája, sodró lendülete, lüktetése. Azt is jó volt látni, amikor a Body Moving Tánc Mindenkinek programján olyanok is részt vettek, akiknek addig a táncról maximum a szalagavató jutott az eszükbe. Ám végre, ennek a programnak köszönhetően, egyszer csak mezítláb, a fűben a legkülönfélébb mozgástechnikákkal ismerkedhettek meg.

rap: Milyennek látod a mai magyar kortárs tánc szcénát?

KL: Itthon nagyon szűk és zárt a szakma. Szerintem azok képesek fejlődni, akiknek van lehetőségük utazni, és be tudnak kapcsolódni a világ vérkeringésébe. Csak így lehet frissnek maradni. Külföldön talán még jobban is jegyeznek minket, vagy csak jobban észreveszik és megbecsülik a tehetséget. Például az Aerowaves hálózat, mely a fiatal, európai koreográfusoknak ad megmutatkozási lehetőséget, sokat segített több magyar együttesnek is. A Hodworks tavaly kiemelt harmadikként került be a legjobb 20 közé 430 pályázó közül.

rap: Jelenleg milyen projektjeitek vannak?

KL: Ha már a Hodworksöt említettem, májusban volt az új darabjuk - a Pirkad - bemutatója a Trafóban. Erre is azért kerülhetett sor, mert a hazai szakma Lábán-díjjal jutalmazta a Basse danse című, kettővel ezelőtti előadásukat. A Basse danse közönségsiker is volt, több alkalommal ment telt házzal a MU Színházban, ami kortárs tánc esetében nagyon nagy szó. A Frenák Pál Társulat a színházi évadzárás után is látható volt Budapesten és a Zawirowania Dance Festiválon is Varsóban. Augusztus 15-én a csapat legújabb, Hymen című előadását műsorra tűzi a Szentendrei Nyári Fesztivál.

rap: A menedzseltjeidet kivéve kik a kedvenc alkotóid?

KL: Erről most inkább egy történet jut eszembe. Annak idején még volt szerencsém látni Pina Bausch Kontakthof - Mit Teenagern ab 14c. előadását Bécsben. Be kell vallanom: a háromórás produkciót nehezen ültem végig. Majd talán egy fél évvel később a CinePécs fesztiválon láttam az előadásról készült dokumentumfilmet, az Álomtáncot. A vetítés után szerettem volna újra megnézni a Kontakthofot a maga három órájával együtt. Nem történt más, mint megértettem, mit kellett volna néznem anno. Ez is jól mutatja, hogy egyrészt nyitottság terén van nekem is mit fejlesztenem, másrészt ami nem tetszik elsőre, nem biztos, hogy következő alkalommal sem fog.

rap: Mik a munkád legnagyobb nehézségei?

KL: Betörni a sajtóba, elhitetni, jobb esetben megmutatni, hogy amit árulok, az nem rossz.

rap: Szeretsz táncolni?

KL: A tánc komoly fizikai munka. Amit én csinálok, arra inkább a "táncikálni" a megfelelő kifejezés.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.