A színházi trendiség általi befolyásoltsággal igazán nem vádolható városmajori közönség meglehetős visszafogottan, mondhatni, unott tapssal honorálta a produkciót, melynek legnagyobb, pontosabban egyetlen erénye, hogy eszünkbe jut egyik-másik színészről egyik-másik hajdani szerepe.
Hogy aztán Frenkó Zsolt rendező úgy vélte, hogy ez a szórakoztató színház, vagy hogy a Bánsági Ildikó - Egri Márta - Hirtling István - Ambrus Asma négyes mellé sem darab, sem rendezés nem kell, nem éri meg az oknyomozást. Három idősödő, ámde gazdag nővér és az élet minden területén őket kielégítő inas örökség utáni ácsingózása a mű tárgya, így kerül ide a hal, a többit tessék kitalálni. És egyáltalán nem arra kell gondolni, hogy a hal egy csúnya szálkás állat... Minden fordulat háromszor játszódik le, szegény Hirtling István az állandó szereplő, a lányok legalább váltják egymást.
Külön pech, hogy az első rész - mert részekből is kettő van - hosz-szú expozíció; ráadásul amit exponál, az az első öt percben mindenkinek világos, hiszen a frappáns színlap is elárulja. Lenne idő arra, hogy a három nővér a kötelező egy tulajdonságnál többet is elnyerjen, ami a figurát illeti, de még arra is, hogy a fordulatok ismétlődésében jó mélyen rejlő színházi lehetőséget ki lehessen használni.
Ehelyett marad a belső, néma nosztalgiázás; hogy bizony mindegyik színészt láttuk már érdemesebb, jobb szerepben jó teljesítményt nyújtani. Le lehet vonni még a sovány tanulságot, hogy a profi a vacakságban is profi, és hogy a telefonkönyvet is akár... Meg hogy a cseperésző eső dübörgést kelt a nézőtér fölött, és vajon el fog-e állni, mire vége az előadásnak. Elállt.
Városmajori Színpad, augusztus 13.
csillag az égen
