Magyar Narancs: Hogyan találkoztál Soós Attila mozgásnyelvre komponált fizikai színházával?
Mészáros Piroska: Az utolsó pillanatban kerültem az Orlandóba. Majd’ két éve nem volt új bemutatóm, ezért mindenképpen szerettem volna elvállalni. Másrészt nagyon jó csapat jött össze: Petrik Andi utánam végzett az egyetemen, Egyed Beát baráti körből ismertem, Sztarenki Dórival pedig most találkoztam.
MN: A nemek közti átjárhatóság témája mennyire foglalkoztat? Az, hogy minden nőben ott a férfi, és minden férfiben ott a nő?
MP: Szerintem ebből a belső kettősségből fakadnak a mindennapi konfliktusaink, a színház pedig ezekre épül. Mikor arról van szó, hogy nők férfiakat játszanak, mindig Kim Basinger jut eszembe a Kilenc és fél hétből: megérkezik egy bárba álbajuszban és öltönyben, aztán rágyújtanak egy szivarra a férfival. A nő férfiként is érzéki lesz, és ettől hirtelen mind a két nemnek egyszerre lesz izgató – és zavarba ejtő.
MN: A színészethez kellenek férfias tulajdonságok?
| ||
MP: Ehhez szerintem minden kell. Alkatilag nem nagyon tudnék szikár férfit játszani, de nagy makacsság, öntudatosság, egyfajta magabiztosság van bennem, és ezek inkább férfias dolgok. De színészként igazodnunk kell a rendező koncepciójához, ízléséhez, ami viszont elég nőies vonás.
MN: Milyen érzés volt a Nemzetiben betörni a pályára?
MP: Nagy fegyelemre tanít bármilyen kőszínházban kezdeni a pályát. Mindig utáltam a fegyelmet. Amikor befejeztem a főiskolát, valami kirobbanást éreztem, hogy nincs több kötöttség és megfelelés, ennek vége. Pedig tulajdonképen soha nem lesz vége, csak kicsit változik, hogy milyen keretek közt játszunk. Időben kell érkezni a próbára, meg kell tanulni egy előadást végigcsinálni, és így tovább. Fontos a szakmai felelősség, és ma már nagy kincsnek látom, hogy erre a Nemzeti felkészített. Tele volt a társulat jó színészekkel, lépést kellett tartani velük. Alföldi összehívta a fiatalokat, akiket leszerződtetett, és mondta, hogy ő olyanokat akar, akik harapnak. Nagyon tetszett ez az indítás, de nem volt könnyű. Visszanézve az akkori lányra, sok büszkeség volt bennem, önfejűség… Mindenáron meg akartam őrizni a sajátosságaimat, az egyéniségemet az előadásokban, mertem hibázni, és sokszor túlzásba is vittem.
MN: Milyen körülmények között jöttél el?
MP: Vidnyánszky nem hosszabbította meg a szerződésemet. Durva érzés volt, amikor azt mondta, hogy nem fogjuk tudni folytatni a munkát, nem tud nekem szerepeket adni. Ennek ellenére sokat hozzátett a személyiségemhez, hogy teljesen más közegbe kerültem. Sok új emberrel ismerkedtem meg.
MN: Független produkciókkal tértél vissza a színházi körforgásba. A Nemzeti után kissé parkolópályára kerültél.
MP: Mindig nagy szerencsém volt a színházzal kapcsolatban. Elsőre felvettek a Színművészetire, aztán a Nemzetihez kerültem. Miután elszerződtem onnan, sok mindent csináltam a rákövetkező egy évben: játszottam a Krétakörrel, a Katonában, Budaörsön, a Jurányiban, nyáron pedig végig a Fapad sorozatban forgattam. Utána hirtelen nem jött semmi. Tavaly például kocsmatúrákat meg városnézéseket vezettem külföldieknek, és egy rövidfilmfesztiválon dolgoztam Szófiában a European Voluntary Service egyik programjában.
MN: Hol játszanál szívesen?
MP: Szeretnék egy alkotói közösséghez tartozni. A Nemzeti után nagyon élveztem a szabadságot. Most megint azt érzem, hogy valami lezárul, és szívesen mennék társulathoz. Hiányzik, hogy volt egy öltözőm, súgó, műszak, ezek olyan nehézségeket vesznek le a színész válláról, ami lehetővé teszi, hogy csak a saját munkájára kelljen figyelnie. Szeretem a színházi közeget, mindannyian formáljuk egymást, és hatással vagyunk egymásra.
MN: Arra nem gondoltál, hogy ajánlkozzál színházaknál?
MP: Rengeteg bemutatóra jártam, mondtam, hogy itt vagyok, szeretnék dolgozni. Tavaly márciusban Ördög Tomi hívott egy workshopra a Tünet Együttessel készülő darabjához, amibe végül nem kerültem bele. Helyette viszont elhívott a Csehov című előadásába a Dollár Papa Gyermekeivel.
MN: Neked mit jelent ez a mai környezetbe helyezett, különböző Csehov-darabokból összegyúrt előadás?
MP: Csehovval foglalkozni hihetetlen élmény. A Șerban rendezte Három nővérben Natasát játszottam korábban a Nemzetiben. Șerbannal napokig elemeztük, hogy melyik szereplővel mi történik. Ez a mostani előadás nem a megszokott csehovi gondolatok mentén halad, mert néha egy-egy ismert konfliktushelyzet kitörésekor egy másik darab problematikájába lépünk át. Olyan az előadás, mint egy útépítő játék: felmerül egy kérdés, és egyszer csak letesznek egy balkanyart, és teljesen más úton megy tovább a történet. Aztán egy jobbkanyar… Ördög Tominál a vígjátéki vonal erős, csehovosan vicces, lehet nevetni a banálisnak tűnő élettragédiákon, de közben nagyon szívszorító az egész. Tomi szerette volna, hogy minél hétköznapibb módon beszéljünk a darabban, akár írjuk is át a szövegeinket úgy, hogy az minél könnyebben beszélhető legyen.
| ||
MN: Hogyan látod a nemzedéked helyzetét a kiszámíthatatlan, túlpolitizált színházi viszonyok között?
MP: Most nagyon nehéz a kőszínházi helyzet, egyre több a színész, és sajnos nincs elég munkahely. Biztos ezért is alakul olyan sok független társulat a most végzett fiatalokból, akik ismerik egymást, közös történeteik és céljaik vannak. Egy idő után viszont nekik is kell a változás, a cserélődés, a különböző korosztályú színészeknek össze kell dolgoznia. Nyilván rossz, hogy a független szférában nincs elég pénz, és nehéz megismertetni, megszerettetni az új színházi irányokat a közönséggel. Nem tudom, milyen fordulat kéne ahhoz, hogy a különböző politikai, gondolati beállítottságú társulatok lehetőségei egyensúlyba kerüljenek, és könnyebben elérhető legyen az a sokféle alkotói látásmód, ami egyébként jelen van nálunk. A színházban létfontosságú, hogy az alkotók szabadon beszélhessenek a különböző erkölcsi, érzelmi, gondolati, világnézeti dolgokról, és formailag is képesek legyenek a jelenre reflektálni.
MN: Több nyelven beszélsz. Nem fordult meg a fejedben, hogy külföldön próbálj szerencsét?
MP: Hiszek abban, hogy a színészet önkifejezés, és félek, hogy hosszú távon nem tudnék olyan felszabadultan játszani idegen nyelven, mint magyarul. De persze nagy kihívás lenne, egy-egy munkára szívesen kimennék. Két tannyelvű gimibe jártam, és németül érettségiztem. Az egyetem alatt nyaranta önkéntes munkákat vállaltam külföldön, angolul. Ezenkívül spanyolul beszélek, pár hete pedig elkezdtem az olaszt. Szeretem a külföldieket, az idegen kultúrákat, olyan jó lenne képesnek lenni mindenkit megérteni és beszélni velük. Egyébként a szerepeimben is foglalkoztatnak a kommunikációs és érzelmi nehézségek. A mai világban hajlamosak vagyunk elbagatellizálni annak a fontosságát, hogy hogyan kell kifejezni a gondolatainkat, az érzelmeinket egymás felé. Sok színdarab mutatja be azt a lavinát, amit egy-egy ilyen helyzet elindít. Megfeledkezünk arról, hogy amit mondunk vagy nem mondunk, annak sokdimenziós hatása van a másik emberre. Ez a szemtől szembe történő akció-reakció érdekel a színházban is.
