Magyar Narancs: Igrács a mindenkori magyar falu jelképe, a lepusztult valóság nevetségesen fájdalmas diagnózisa a Portugálban. A szétcsúszott életek nem sokat változtak a darab bemutatása óta.
Lukáts Andor: A magyar falu, az isten háta mögötti élet tovább romlott, tovább ette a penész a házakat, és tette tönkre a kerteket a szegénység. Jelenleg négyszázezer gyerek éhezik, kétmillió ember a létminimum alatt él. Amikor elkezdtem csinálni a Portugált, még nem álltunk ilyen rosszul ebben az országban. Azóta lefelé megyünk.
MN: Marad a nevetés a szerencsétlen sorsok burleszkszerű bemutatásán?
LA: A színházban az egyik legfontosabb dolog, hogy egy arra érdemes előadás a legrosszabb hangulatban, helyzetben is kihozza belőlünk a nevetést. Néha annak az abszurditásán nevetünk, amilyen lehetetlenül élünk. Ha az embernek egészséges a humorérzéke, remélem, nem győzi le az, ami történik vele.
MN: Ha ma rendezné a Portugált, milyen hangsúlyeltolódások lennének?
LA: Van egy párbeszéd a darabban Retek és a Kocsmáros között arról, hogy mi a demokrácia. Ma a demokrácia hiányában erről beszélni és vitatkozni teljes abszurditás. Nihilről lehet beszélni, a demokrácia lerombolásáról.
MN: A "miért hagytuk, hogy így legyen?" felelőssége mindenkit érint?
LA: Mi is felelősek vagyunk, de ez nem menti fel azokat, akik döntenek az életünkről. Azt hiszem, nem nagyon dönthetünk a sorsunk, az ország sorsa felett. Ma súlyosabb a dolog, mert ideológia, cinikus, arcátlan ideológia mentén alakul a törvény. A szocializmus maga a képtelenség volt, de mára a demokrácia, a rendszerváltás "gyümölcse" rothadásnak indult, pálinkának való, rothadó gyümölcs. Eltékozolt lehetőség. Nekem akkor lett gyanús az egész, amikor kezdték kicserélni a rendszámtáblákat meg az utcaneveket. Ez jelentené, hogy nálunk szabadság és demokrácia van? Mindig Marat jut eszembe, aki azt mondja, földig kell rombolni mindent. Vissza kéne menni az alapokig. Egyrészt kéne tudni, hogy merre menjünk, másrészt, hogy ez a közös ügyünk. Anynyira ki vagyunk hagyva az életünkből. Az ember csak nézi kívülről, hogy mi történik vele.
MN: Belülről mit hozott akár a Portugál óta eltelt tizenhat év?
LA: Valószínűleg érlelte bennem a színészetet. Talán pontosabban játszom, pontosabban tükrözöm azt, amit szeretnék egy-egy szereppel, és érthetőbben művelem ezt a szakmát. Soha nem vettem komolyan a "teher alatt nő a pálma" közmondást, de ha nehezednek a dolgok, vele egyidejűleg az önkifejezés, a világgá kiáltása a bajnak vagy a rossz iránynak élesebb, tisztább. Részben azért, mert öregszik az ember, részben pedig azért, mert többet tapasztal. A szakmai fejlődésem fordítottan arányos az életminőségemmel.
MN: Ezért alapította meg 2007-ben a Sanyi és Arankát?
LA: Alapvetően arra gondoltam, hogy abszurdot kell játszani, mivel ez hiányzik a színházi palettáról. Néhány ebből a tervből megvalósult, de fel kellett adnom, hogy életben tarthassam a színházat. Ez a "kényszerűség" szülte meg a görög sorozatot - hála érte Karsai Györgynek. Az Aproperával pedig a kortárs operát szerettem volna itt meghonosítani.
MN: Egy hajléktalan pár a színház névadója, akikről improvizációs játékot készített annak idején Halász Péterrel. A személyesség, a hontalanok is otthonra lelnek szellemében?
LA: Belemagyarázhatnék sok mindent. Akár a hontalanok bázisa is lehetne ez a földalatti színház, hiszen meglehetősen kihalt. Jelenleg jó, ha havonta van egy előadás.
MN: Az ön személyes hobbijának tekinti ezt a színházat az önkormányzat?
| ||
.jpg "false")
LA: Mintha nem is tudnák, hogy létezik ez a színház. Az önkormányzat csak egyszer adott pénzt egy darabhoz. Kétszer kaptunk pénzt az OSI-tól, most újra megpróbálok pályázni, ha nem megy, akkor kénytelen leszek bezárni. Elmesélek egy esetet. Egy vastag cső megy át a színpad felett, ami a négyemeletes ház szennyvizét és ürülékét szállítja az úttest alá. Váratlanul szétrohadt ez a cső, és a tartalma a színpadra borult, amit a saját pénzemből kellett felújítani. Segítséget kértem a polgármesteri hivataltól, ahol azt a választ kaptam, hogy még a saját színházukra, a Pinceszínházra sincs pénz. Ha tudná a polgármester, hogy 1969-ben onnan indultam, színpadmester voltam, én tartottam karban a színházat, akkor talán a Sanyi és Arankát is a sajátjának tekintené.
MN: Milyen lépéseket tud tenni a színház megmentéséért?
LA: Pénzt kellene szereznem. Egyszer bejött ide egy milliárdos, aki gyerekekkel is foglalkozik. Szívesen megosztottam volna vele a helyet bizonyos alkalmakkor. Hosszú előadást tartott arról, hogyan kell bánni a pénzzel. Közben jött két munkásember, és kikapcsolták a gázt. "Látod, erről beszélek" - mondtam neki. "Adok százezer forintot, ha még szerzel kilenc embert, aki fejenként ugyanennyit ad" - válaszolta. Kitaláltam, hogy a száz leggazdagabb emberből megkeresek egyet, kérek tőle százezret, és megkérem, hogy továbbítsa a többi kilencvenkilencnek, hogy ők is adjanak.
MN: Valami megszállottság is kellett ahhoz, hogy a magyar színjátszás megkerülhetetlen figurájaként a pincében "kössön ki".
LA: Kaposváron huszonkét évet töltöttem, a Katonában kilencet, ez idő alatt lassan megérett bennem a gondolat, hogy olyan színházat csináljak, amit nekem kell kitalálni. Már régóta szerettem volna döntést hozni arról, hogyan történjen meg egy előadás, és felelős legyek azért, hogy milyen darabokat játszom. Azért csinálom még mindig, mert soha életemben nem adtam fel semmit. Mint valami pitbull, ráharapok valamire, amiről azt gondolom, hogy meg kell valósítanom. Így vagyok a találmányaimmal is, amiket azért találtam ki, mert úgy hiszem, hogy jót tennének az ebben az országban élő embereknek.
MN: Nagy lelkesedéssel vágott bele a "Világ Csendje" kampányba is, ami idővel elhalt.
LA: Amikor megszületett az első fiam 1990-ben, úgy éreztem, nem elég jó az a világ, ahová érkezett. Szerettem volna, hogy valami a humánum jegyében is szülessen, mert mindig csak arról esik szó, hogy mi termel azonnal sok pénzt. Kitaláltam, hogy legyen évente egy óra, amikor mindenki hallgat. A "világ csendje" - ez volt a naivitásom terméke. Először a könyvhéten jöttünk össze, hogy érezzék meg az emberek a csend erejét. Az egy órából negyedóra lett, de az nagyon erős volt. Babarczy László, aki éppen valahol külföldön tartózkodott, táviratot küldött: "Luki, hallgatok". Gábor Miklós és Vass Éva kis székekkel jöttek, és megköszönték. A Duna-parton volt még pár alkalom, majd amikor végképp megszűnt, a fiaimmal minden évben kimentünk az erdőbe, és hallgattunk fél órát.
MN: Nem tartották emiatt fura bogárnak a kollégái?
LA: Kiraktam a meghívókat a Katona József Színház társalgói asztalára, s volt néhány olyan mozzanat, pl. szöggel átszúrt szórólap és szemétbe söpört, olvasatlan példánytársai, amik meglehetősen mély csalódást okoztak. Az már nem lepett meg, hogy a hallgatásra egyetlen kollégám nem jött el. Még ma is őrzöm a csend üvegszobor makettjét. Egy rendező barátom bevitte a minisztériumba, mert ismerte a minisztert. Egyszer csak jött a hír, hogy szeretné, ha megvalósulna ez a szobor, amire meg is érkezett az összeg a Budapest Galériába. Zsigmond Attila igazgató végül addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg vissza kellett küldeni a pénzt. Engem meg sem hívtak a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottságának az ülésére, ahol a szocialista képviselő kijelentette, hogy ez valami színházi geg.
MN: Mi motiválta abban, hogy a szolnoki és a kaposvári színház igazgatását is megpályázza?
LA: Érdekelt, hogy hogyan tudnék egy nagyobb színházat vezetni, egy társulatot megszervezni. Szolnokot egy évvel korábban Bozsik Yvette is megpályázta, és engem hívott volna művészeti vezetőnek. Az is bennem volt, hogy megnézzem, hogyan működik belülről a pályázat, és mi alapján dől el, hogy ki nyeri meg.
MN: Mindig ellenzéki?
LA: Örök ellenzéki vagyok, mert azt gondolom, hogy hibás építmény ez a rendszer is, akárcsak az elődei. Ha azért nem működik egy rendszer, mert annyifélék vagyunk, és nem lehet úgy felépíteni, hogy mindenkinek megfeleljen, azt még valamennyire elhiszem. De hogy az igyekezetet sem látom, hogy a politikusok figyelembe vegyék az őket megválasztó emberek érdekeit, azt nem tudom elfogadni.
MN: Változott az ellenzékisége a Marat halála vagy az Eszkimó asszony fázik óta?
LA: Nem változtam meg. A Marat halálát Kaposváron szívből-lélekből játszottam. Egyszer megállt egy rendőr főhadnagy a színház előtt, s üvöltözött, hogy betiltatja az előadást, s a társulat egy emberként állt a művészbejáró előtt, farkasszemet nézve a városi rendőrtiszttel. Amikor rendőrtisztek be akartak jönni éjjel a színházi klubba inni, elálltam az útjukat, egy órán keresztül fogtam az ajtót, és nem engedtem be őket. Akkor is azt gondoltam, hogy rosszul működnek a dolgok.
MN: Nem érzi olykor elszigeteltnek magát?
LA: Kávéházi beszélgetésekből meg éjszakai dumákból nem lesz semmi. Nincsenek olyan energiák, amik tettre, cselekvésre kényszerítenék az embereket. Ugyanakkor megértem, hogy sokan féltik az állásukat, az egzisztenciájukat.
MN: Több évtizede dédelgetett filmtervei vannak, amikkel megjárta a maga kálváriáját még az MMKA-nál és a Nemzeti Filmalapnál.
LA: Kovács András Bálint filmesztéta valamelyik könyvében mint amatőr filmes szerepeltem. Sem amatőr, sem profi nem vagyok. Nem feltétlenül rosszak a könyveim, talán az, hogy Tarr Béla volt 5-6 éven keresztül producere az egyik forgatókönyvemnek, jelent valamit. Andy Vajnának fogalma sincs, hogy ki vagyok, legfeljebb azon akadhatott fenn, hogy egy másik könyvem címalakja, az Übü papa akárhonnan nézzük, diktátor, s ennek a támogatása rosszul venné ki magát. Nem azért a bizalom, hogy annak ne tartsa tiszteletben az árát. Nem harcolok ezekkel az emberekkel, mert érdemtelen. Mindig abban reménykedem, hátha változik valami, hátha értelmesebb emberek kerülnek döntéshozó helyzetbe. Egyszer talán írok valami könyvfélét, kedvet kapva a többiektől, s abban szorítok némi helyet a forgatókönyveimnek s más megvalósulatlan álmaimnak.
MN: A sok elutasítás nem tette haragossá?
LA: Néha dühöngök, és elképesztő indulattal állítok meg egy embert az utcán, aki abban jeleskedett, hogy ne valósuljon meg az épp aktuális tervem, vagy felhívom telefonon, és elmondom neki, hogy milyen ócska a viselkedése. Régen gyakran megtettem, de ma már nem ez a jellemző rám.
