Magyar Narancs: Miből indultál ki, amikor a koreografálást elkezdted? Eleve érdekelt a hétköznapok pszichológiája, vagy közben alakult úgy, hogy ez lett a mániád?
Fülöp László: A pszichológia nagyon izgatott már a kezdetektől fogva, de azért nem az volt a fejemben, hogy ezt szeretném direktben mozgásos rendszerekbe átültetni. Inkább fordítva történt, utólag tűnt fel, hogy a pszichológia segített verbális szinten is kommunikálni arról, hogy pontosan mit rakok fel a színpadra. Már a Budapest Kortárstánc Főiskolán eltöltött évek alatt egyértelmű lett, hogy elsősorban olyan képeket, fizikai rendszereket keresek, amik képesek elég összetetten, mégis elemi szinteken megjeleníteni az emberek közötti bonyolult viszonyokat. Főleg kisebb formációkban dolgoztam, duókat és egy triót készítettem. A legutóbbi évben azonban végre lehetőséget, valamint kellő támogatást kaptam egy nagyobb volumenű projekt létrehozására. Ebből született meg a Schrödingerre várva, amelyben már hat táncossal dolgozhattam együtt.
MN: A társulat nevében szereplő Timothy a kortárs tánc Esti Kornélja. Az alteregód. Ez az állítás így megállja a helyét?
FL: Szövevényes dolog, mert hosszú ideig a saját nevemmel mentek a darabok, de ezt nem szerettem, és nem is éreztem, hogy kizárólag csak az én darabjaim lennének. Ami születik, az nagymértékben épít az adott csapatra, munkatársakra, valamint arra, hogy az adott térben és időben mi tud megtörténni közösen velünk. Kölcsönös csiszolódás a munka, amiben ők pont ugyanannyira formálnak engem, az én világomat, mint én az övéket. Cuhorka Emesével például már annyi ideje tart ez, és olyan intenzív, hogy néha nehéz is leválasztanom, hogy hol kezdődik ő, és hol kezdődöm én. Timothy figurája egy poznańi művészeti rezidencián bukkant fel, ahol egy hónapig az identitás kapcsán kutathattam. Nekem nagyon megtetszett ez a karakter, akartam is egy darabot csinálni róla. Lényegében ez lett volna az Anyádék rajtam keresnek, csak menet közben valahogy kikopott belőle, más témák átvették a helyét. Viszont megkapta a képzeletbeli társulat képzeletbeli vezetőjének pozícióját, és így született meg a Timothy and the Things. Szóval én fellélegezhettem, végre nem Fülöp László vállát nyomta ennek az összes terhe.
MN: A macska mellett ez volt a Schrödingerre várva alapgondolata is? Ez is másképp alakult, mint ahogy eltervezted?
FL: Jött egy kihagyhatatlan lehetőség: egyrészről a Staféta Program, másrészről épp a Trafó is felajánlotta, hogy esetleg beszállna és támogatna egy új projekt létrehozásában. Életemben először tartottam ott, hogy lett elég pénz egy többfős darab létrehozására. Nagyon megörültem. Mert miközben ez együtt járt egy hatalmas nyomással, felelősséggel, végre kipróbálhattam, milyen ennyi embert összefogni, és részben új emberekkel is lehetőségem lett együtt dolgozni. Ami Schrödingert és a macskás gondolatkísérletét illeti, az már első héten beugrott, de nem tudtam megmagyarázni, miért és honnan. Csak akárhogy forgattam ezt a történetet, mint egy szűrőt, amin keresztül vizsgáltam dolgokat, annál helyénvalóbbnak éreztem a használatát. Még ha konkrétan nem is jelenik meg a darabban, de tetszett, ahogy mindent újra- és átértelmeztetett velem. Izgatott benne a többidejűség, a párhuzamos létezés, ki figyel meg kit, hogyan lehet a különböző nézőpontokból átugrani hirtelen egy másikba, ki kitől függ, ki kinek a sorsa felől dönt, ezek a kérdések. Az izgat most, hogy mennyire tudunk felelni magunkért, vagy mennyire tudunk kijelenteni dolgokat egy olyan világban, amiben érzésre minden referenciapont eltűnik, a rendszerek darabjaikra hullnak szét. Mi az a késztetés, hogy mindent kontrollálni szeretnél magad körül? Szerintem nagyon sok a szorongás az emberekben, mert nehéz egy egészséges, megtartó közeget találni, ami szabadságot és támaszt is nyújt egyszerre. Ki vagyunk éhezve a pozitív energiákra.
MN: Nálad az egyik ilyen pozitív energia a humor. Még sosem mentem haza szorongva előadásodról.
FL: De nem állítom, hogy nem kell hagynunk magunkat levinni néha az örvény legaljára. Csak azzal tudunk dolgozni, amiről hajlandók vagyunk tudomást venni.
MN: A kortárs táncnak mennyire nehéz most a nézőket meggyőznie?
FL: A mai napig félnek az emberek ettől a kategóriától, pedig színházba szeretnek járni. Nem igazán értem, honnan eredhet ez az ellentartás. Azt látom, hogy akik eljönnek az előadásokra, nem úgy mennek haza, mint akik nem értették. Úgyhogy ez a félelem régebbről eredhet, vagy nagyon másban gyökerezik.
MN: Titeket mi segíthet abban, hogy minél többször megmutatkozhassatok? Mert még mindig nagyon kevésszer játszanak egy-egy táncdarabot.
FL: Alapvetően a különböző szakmai szervezetek, például a SÍN, a Műhely Alapítvány, az L1 támogatnak mind a pályázatokkal, mind nemzetközi kapcsolatokkal. Idén az Aerowaves hálózat is nagyon sokat segít, hogy elindulhasson egy nemzetközi turné, mert ha csak az itthoni játszásokat nézzük, az nagyon kevés lenne. Az Anyádék rajtam keresneket Budapesten legutoljára múlt decemberben játszottuk, és valószínűleg most decemberben játszhatjuk ismét újra. Ennek persze az is az oka, hogy nagyon sokfelé kell aprózódnunk, hogy el tudjuk magunkat tartani, mert havonta egy-két előadásból nem lehet megélni. Bízom benne, hogy elindulhat valami előrelépés, fejlődés a játszások számában, mert például a There is an elephant in every room sorsa elég szomorú. Nagyon szerettem, de jó, ha összesen 12-szer játszhattuk az elmúlt 3 év alatt.
MN: Hova, merre tud építkezni ma egy fiatal alkotó?
FL: Nem tudom. A SÍN-nel is beszélgettem már arról, hogy jó, hogy van ez a fiatal, megtartó közeg, és hogy ebben még valamennyi támogatást is lehet kapni, de hogy ez meddig tart, és utána mi lesz, azt nem tudom. Hogy lehet-e bármiféle épülésről, tudatos építkezésről beszélni, az kérdéses. De talán nem is baj ez, nem is kell ezzel foglalkozni. Nehezen tudok tervezni, alkotóként és táncosként is különböző nemzetközi projektekben dolgozom folyamatosan a megélhetés érdekében. Ennek megvan a jó és a rossz oldala is. Szétszed, kimerít, de nyitottan és mozgásban tart. Egyelőre úgy tűnik, csak így működhet. Szorongani szoktam a jövőtől, de a kényelem, biztonság sem tesz mindig jót az embereknek. Az is lehet, hogy 5-10 év múlva már teljesen más fog izgatni, másképp akarok majd élni.
MN: Biztos unjátok már a beskatulyázást, de létezik szerinted az X generáció?
FL: Kettős válaszom van erre, mert érzem, hogy valahol igen, másrészt meg nem szeretem már annyira ezt a címkét. A felcímkézés része kevésbé zavar, inkább az, hogy keletkezik rögtön egy leválasztás, és már amúgy is annyi határ van az emberek között, mindenki annyira elbástyázta már magát, nem tudom, hogy ez az újabb különbségtétel nem távolít-e inkább, mint hogy segítene kapcsolódni.
