A Káva Kulturális Műhely, a Krétakör és az AnBlokk Kultúra- és Társadalomtudományi Egyesület több mint tíz éve együtt hozta létre az Új Néző nevű közösségi színházi projektet. Az volt a céljuk, hogy szegény vidéki településeken, megfelelő előkészítéssel és terepismerettel hozzanak létre előadásokat, amelyek a helyi problémákra reflektálnak a nézők aktív részvételével. Tudósítottunk erről annak idején (lásd: „Volt, hogy beálltak játszani”, Magyar Narancs, 2011. február 17.), követjük a munkáikat azóta is, és most a kimerítő szakmai nap után elmondhatjuk, hogy jöhetnek új rendszerek, mehetnek kultúr- meg szociálpolitikák, ők maradnak és teszik a dolgukat.
Az elmúlt egy évben a Norvég Alap támogatásával tették ezt, Sajátszínház néven szerveződve alkalmi szövetséggé. Ennek tagja a Takács Gábor vezette Káva, az AnBlokk projektjeinek jogutódja, a Parforum, Boross Martin és Rácz Anikó produkciós műhelye, a STEREO Akt, a közösségi falfestéssel foglalkozó Pécsi Szín-tér Egyesület, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület és más alkotók, aktivisták. Az ő közös, Platform-művészet elnevezésű programjuk jóval több 2-3 színházi előadás létrehozásánál, olyan komplex vállalkozás, amelynek lényegét nehéz néhány szavas definícióvá egyszerűsíteni. A Trafóban egy könyvet is bemutattak arról, hogyan és miért készülnek az efféle előadások, illetve hogyan válhat a színházcsinálás és a színházlátogatás is közéleti tevékenységgé, ha úgy tetszik, politikai vállalássá. Oblath Márton kutatásvezető szociológus azzal kezdi a 10 hónapos munka módszertani hátterének ismertetését, hogy „ez olyan kutatás volt, amelyben főleg a résztvevők vizsgálják magukat és tágabb környezetüket. Amelynek során fontos a civil beavatkozások elindítása és az esztétikailag mérhető produktum minősége is.” Vagyis nem az történik, hogy budapesti művészek előadásokat rendeznek, az antropológusok meg tanulmányt írnak róluk, hanem hogy színházi emberek, társadalomtudósuk és helyiek közösen dolgoznak; az előadások a kutatásokra építenek és viszont, a falu közössége pedig mindkettőt alakítja. A Sajátszínház módszerei c. kiadványon túl a Káva régóta futó módszertani sorozatának új füzeteiből is láthatjuk, mennyire átgondolt vállalkozások ezek, és mennyire építenek a közösségkutatás olyan progresszív módszereire, mint a digitális történetmesélés, a szociodráma, a fórumszínház és a fotóhang.
A Trafó tematikus napján a felvezető program az Elveszettek: A hiányzó pillanat című részvételi előadás volt. A Káva és a Parforum öt évvel ezelőtt kezdte el játszani nagy hatású darabját az iskolai egyenlőtlenségről és a roma diákok integrációjáról (lásd riportunkat: Hiányzó padtárs, Magyar Narancs, 2012. december 20.). Ez a második, 2015-ös produkció már az Európába érkező menekültekkel való találkozásokkal foglalkozik. A játszók cigány és nem cigány amatőr színészekből álló csapatát kis településekről vonták be Takács Gáborék, és együtt turnéztak szerte az országban. A közös gondolkodás alapjául szolgáló jelenetsorokat Luc Boltanski Nuits című darabjából készítették. Egy baráti társaság karácsonyi készülődésébe pillanthatunk bele, kinn hóvihar és váratlanul felbukkanó menekültek, akiken segíteni kéne, de az nem megy könnyen. A közös és egyéni cselekvések motivációit, bizalom és passzivitás kérdéseit vizsgáljuk aztán a nézőként meghívott civil szervezetek tagjaival, Takács Gábor „játékvezetésével”. Mi magunk rendezzük újra az előadás egyes mozzanatait, és ha elakadunk a bensőséges és izgalmas munkában, a szocioszínészek segítenek – nem megoldani, de legalább megérteni, hogy mi van. A darab utáni beszélgetésekből kiderült, hogy a résztvevők többsége ma már a fővárosban él, és minőségi változások történtek az életükben. Tanulnak, megélhetést szereztek, oktatják a következő generációt, illetve szociális munkásként visszatérnek a saját falujukba.
A Szívhang című dokumentum-színházi előadás igazi reveláció, mind színház-, mind társadalomtudományi szempontból. Nyolc roma nő mindennapjainak szcenírozott küzdelmei mutatják meg, milyen mentális és intézményi állapotok között kell élniük sokaknak. A részt vevő nőkkel a programok közti szünetben beszélgetve még egy titkos fiók kinyílt, amikor arról beszéltek, hogy mit jelent nekik színpadon lenni a fővárosban. Hogy a közös munka után van elképzelésük a jövőről, hogy ezután már nem hagyják magukat legyűrni, sem a nőgyógyásznál, sem a polgármesternél. Igazi csillagok voltak aznap este, mutatták az utat nekünk és az otthoniaknak is (bővebben lásd keretes kritikánkat!).
A Remake_Bodony c. dokumentumfilmben a siklósbodonyi fiatalok – néhány szavai, babarcszőlősi és diósviszlói társukkal – fél éven át dolgozzák fel saját kapcsolataikat, a falut, annak hiányzó intézményeit és azt, hogy mindez milyen hatással lehet az ő jövőjükre, valamint mit tehetnének ezek hiányában magukért és a faluért. A közös filmes munkát Boross Martin fogta össze, a munkafolyamatot is rögzítő végeredmény tanúsága szerint megfelelő érzékenységgel. A három fiktív történet nem mindennapi, megfigyelhetjük rajtuk keresztül, hogyan váltak rendezővé, forgatókönyvíróvá és közben saját sorsuk alakítójává a gyerekek. Név szerint: Czenner Anita, Czenner Máté, Kis János, Kis Dániel, Keresztes Attila, Keresztes Kitti, Kovács Zsófia Enikő, Lakatos Gina, Pados Richárd, Soproni Afrodíté, Soproni Anasztázia, Tóth Dominika és Vas Gergő. Korunk igazi hősei.
Trafó, április 28.
| Szívhang – Éljen soká, Regina! Néhány éve egy Budapesten előadásokat néző amerikai színházi delegáció azt kérdezte kissé megütközve a szervezőktől, hogy a roma szereplőket miért nem romák játsszák. Szintén megütközve, de udvariasan válaszoltunk, hogy hát nincsenek roma színészek (ami nem igaz, kevesen, de vannak), és hát nálunk így szokás. Azt gondoltam, hogy ez afféle amerikai ultra-pol-korrekt elvárás. Elnézve most a nyolc roma nőt a színpadon, máshogy értem már a kérdést: mást jelent reprezentálni vagy eljátszani valakit, mint valódi felhatalmazást adni egy közösségnek, hatalommal felruházni, képessé tenni; az empowerment talán így fordítható. Képessé tenni arra, hogy elmondja történetét, artikulálja fájdalmát, képessé tenni felelősen bánni a lehetőséggel, a játékkal, a szavakkal. A színpadon nők főzőcskéznek, krumplit pucolnak; a háttérben egy énekes és egy gitáros. Nők, roma nők, fiatalabbak, idősebbek vegyesen. Szépen öltöztek ma estére, azt sejtem, maguk választották a ruhájukat. A lazán, finoman szerkesztett etnoszínházi (vagyis egy etnikumra fókuszáló) előadást két rétegből rakták össze: a jelen idejű együttlét, főzőcske, amikor valakinek a születésnapjára készülnek, és a felidéző réteg, amelyben ezek a nők, anyák megosztják roma, vidéki, női történeteiket. Nincs különösebben egymásnak feszítve a történés és felidézés, de dramaturgiájában alapvetően más: a közösségi, vidám interakciók váltakoznak a drámai monológokkal. Ez az érzelmi ellenpontozás fontos a nézőnek, hogy az együttlét és jelenlét öröme feloldhassa a nehéz történetek terheit, a kirekesztésről, odakozmált gyerekről, elkötött anyákról szóló, inkább szikáran és frontálisan elmesélt eseményeket. Van sok humor, bölcsesség, a játszók jelenléte közvetlen és természetes, olykor egyenesen magabiztos. Sárosdi Lilla színésznő játszótársai: Báder Renáta, Horváth Róbertné Rita, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné Vali, Lakatos Rudolfné Noémi, Orgon Ilona, Rácz Anita, Suha Judit. Sárosdi fontos partner, egyfajta nyitott ajtó, amin beléphetünk, vagy közvetítő, máskor a hatalom képviselője; „kint is vagyok, bent is vagyok” szerep. A rendező-drámatanár a Kávából ismert Romankovics Edit; szerzők: Gyulay Eszter, Horváth Kata; és rengeteg háttérszakember. Drámai, felemelő, megtisztulást nyújtó pillanatokban kulminál az est. A jelenlét az, ami megtörténik, a történetek elmondásának és fontosságának felemelő tudata. Ezek a történetek bármikor megismétlődhetnek, a világ nem fog gyorsan változni, a borsodi roma nőket, a nem borsodiakat, nem romákat, nem nőket fogja még bántalmazás érni; mindig lesz fájdalom, amiről kell beszélni. De az, hogy ez itt ma este kimondható, és együtt mondható ki egy figyelmes, megértő, empatikus hallgatóságnak, az a normalitás reménysugarát mutatja fel. A normalitás ünnepe ez az este: hangot kapnak az elnyomottak, elmondhatják történeteiket, letehetik a terhüket. Az alávetettséget már nem kell elfogadni, mondják itt burkoltan. Az egyik szereplő a tapsrendnél előveszi okostelefonját, és fotóz. Ilyen még nem volt vele, de most megtörtént. Remélem, játszani fogják, itt és bárhol az országban. Az évad egyik legszebb estéje. Tompa Andrea |
