Interjú

„Tényleg csak ez jut eszükbe rólam?”

Fátyol Kamilla színésznő, kultúraszervező

Színház

Dolgozott függetlenekkel, kőszínházban, magyar szerzői filmben, sorozatban vagy éppen hollywoodi szuperprodukcióban. Nővérével, Herminával együtt évekig ők voltak a Fátyol lányok a Maladypéből.

Magyar Narancs: A kisebb testvérként követted Hermina útját?

Fátyol Kamilla: Van egyfajta követés, de én például eredetileg orvos akartam lenni. Ma már tudom, hogy lehetetlenség lett volna, mert más alapra van építve a személyiségem. A szüleim a művészet, a kultúra területén dolgoznak. Művészeti, értelmiségi bázis volt az otthonunk. Nem minden gyereknek adatik meg, hogy Szentandrássy István fest a konyhájukban, Kovács József Hontalan verset ír rá, valaki meg muzsikál. Mivel nekem ez volt a természetes, sokszor furcsa volt tapasztalni, hogy másnak az a furcsa, ahogy én létezem. Bármi történik az életemben, ami nem feltétlenül színház vagy film, az is az alkotásról szól. Arra jöttem rá, hogy a művészi létezés, habitus nem kizárólagos. Az önálló gondolat, az alkotói szabadság bármiben megvalósulhat. Igazából akkor érzem teljesnek magam, amikor a színház és a film mellett van valami, ami csak az enyém. Ilyen az ötvösség, amit kitanultam, vagy a Kugler Art Galéria, ahol egy éve dolgozom. Művészeket képviselek, programokat, színházi előadásokat szervezek. Korábban a Romani Designban szabad kezet kaptam arra, hogy anyagokat válogassak össze egy-egy ruhához.

MN: A képzettséged is ilyen irányú?

FK: Sok mindenbe belekezdtem a politológiától a kommunikáción át a kulturális antropológiáig, egyedül az ötvösiskolát végeztem el. Hagyományos értelemben színésznek sem mondhatom magam. Felvételiztem a színművészetire, a harmadik rostán kiestem. Orosz Ákos nem, akivel aztán éveken keresztül a Maladypéban játszottunk. Jelenleg teljesen szabad­úszó vagyok; a Nemzetiben játszom Hermiát a Szentivánéji álomban. Csak olyan dolgokat csinálok, amik fontosak nekem.

MN: A sokféleség bizonytalansággal is jár.

FK: Nagyon nehéz összehangolni a különböző területeket. A Maladype Társulat meg pár film miatt kezdtek megismerni az emberek, és azzal a Kamillával azonosítanak, de azóta sok minden megváltozott. Három-négy éve egyáltalán nem tudnak rólam, vagy csak felszínes dolgokat. Sokan azt hiszik, hogy külföldön élek, már egyáltalán nem foglalkozom színházzal, ötvös lettem. Holott az ötvösmunka inkább hobbi, mint hivatás. Nincs elég időm rá, hisz folyamatos gyakorlást követel ez a szakma.

MN: Mi hiányzik ahhoz, hogy csak a színészetre koncentrálj?

FK: A kíváncsiságot, a kommunikációt hiányolom. Mindenkit elkönyvelnek valamilyennek, de nem kérdeznek. Azt látom, hogy olyanfajta változás történt a szakmában, amiben nem tudok részt venni. Futószalagszerűen működik, és főleg egy szabadúszónak futnia kell a lehetőségek után. Soha életemben nem hívtam fel senkit azért, hogy szerepet kapjak.

MN: Hiányoznak belőled a színészi pályához szükséges ambíciók?

FK: Semmiféle tudatosság nem volt bennem. A véletlen hozta, hogy 2002-ben Balázs Zoli megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem a rendezői vizsgaelőadásában játszani. Pontosan emlékszem arra a próbára, ami „behúzott”, és azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni. Maladypés lettem, aztán bekerültem a Bárka stúdiójába, és ott is játszottam, végül jöttek a filmek. Minden annyira gyorsan történt, hogy észre sem vettem, hogy közben eltelt tizennégy év. Reggel bementem a színházba, éjjel hazamentem.

MN: Miért jöttél el a Maladypéből?

FK: Huszonnyolc éves voltam, és mindazzal együtt, hogy sokat utaztunk, úgy éreztem, hogy ha most nem lépek ki gyorsan, akkor ebből megyek nyugdíjba. Utána leszerződtem egy évadra a Tháliába. Egy előadásom volt csupán, az EMKE, amit hamar levettek a műsorról, mert megbukott. S akkor visszamentem Indiába és Iránba. Korábban az Übü király maladypés előadásával jártam az iráni Fadjr Nemzetközi Színházi Fesztiválon, én terveztem az előadás díszletét és jelmezét. Ott ismertem meg az egyik koprodukciós szervezőlányt, Caméliát, s mondtam neki, hogy szívesen részt vennék előadásokban. El akartam menni Magyarországról. Megpályáztam egy munkát Rómába, meg is kaptam, de végül nem jött össze a pénz arra a programra. Közben a Kossuthkifli című sorozatban forgattam, majd kaptam egy levelet az iráni lánytól, hogy beszállnék-e egy indiai–iráni koprodukcióba színészként. Fontos megtanulnom, hogy ne essek kétségbe, mert az utolsó pillanatban mindig történik valami…

MN: Az utóbbi években nem látunk filmekben. Miért?

FK: A rendezők fejében vannak bizonyos skatulyák, amikbe egyszerűen nem passzolok bele, hiába akarnak belerakni. Színházilag az alternatív, független kategóriával azonosítanak, ami szerintem nem létezik. Vagy jó valaki egy adott szerepre, műfajra, vagy nem. A film annyiban is más, mint a színház, hogy abban erős a képiség, van egy arcod, amit viselni kell, ami jelent valamit. A cigány lány szerepével azonosítanak. Azt is elég durvának tartom, hogy minden harmadik magyar filmben szerepel egy cigány kurva. Semmi köze a valósághoz annak, ahogy a cigányokat, a cigány vircsaftot ábrázolják. Először Sándor Pálnak is nemet akartam mondani a cigány jósnő szerepére a Vándorszínészekben, de miután megígérte, hogy nem lesz sztereotip, rózsás kendős, örömmel elvállaltam.

MN: Ridley Scott egy űrhajós latin-amerikai feleségét játszatta veled a Mentőexpedícióban.

FK: A megmérettetős dolgokat, ha valaminek tétje van, nem bírom. Azt szeretem, ha egy casting olyan, mintha próba lenne. Rudolf Péter is úgy castingolt a Kossuthkiflire, hogy próbáltunk. Éppen magam alatt voltam, amikor egy ügynök hívott a Mentőexpedícióra. Elsőre nem tetszett, amit csináltam a próbafelvételen, már majdnem vettem a kabátomat, aztán megkértem, hadd csináljam meg még egyszer. Már el is feledkeztem róla, amikor felhívtak azzal, hogy Ridley Scott személyesen választott ki. Egy dolgot sajnálok csak, hogy az Oscar-gálán lement a trailer, amiben én is szerepeltem, de a híre elsikkadt a Saul fia díjazása mellett, amit persze csodálatosnak tartok.

MN: Lesz folytatás? Egyáltalán érdekel a nemzetközi filmkarrier?

FK: A Mentőexpedíció után még volt egy pincérnőnyi epizódszerepem a Tyrant című amerikai sorozat második évadában, amit Magyarországon forgattak. De még showreelem sincs, holott évek óta gyűjtöm a fiókomban a referenciaanyagokat a filmjeimből, mégsem tudom kiválogatni belőlük a legjobb pillanatokat. Engem mindig csak úgy felhívnak. Megörülök, hogy rám gondolnak, de amikor elküldik a forgatókönyvet, többnyire kiderül, hogy cigánylány-szerepre akarnak. Ilyenkor elszomorodom, hogy ennyire fantáziátlanok, s tényleg csak ez jut eszükbe rólam. Amikor legutóbb castingra hívtak, úgy döntöttem, hogy nem készülök fel, időm sem volt rá, minden porcikám tiltakozott ellene. A próbafelvételre elmentem, hogy elmondjam a rendezőnek, hogy nem vagyok alkalmas erre a szerepre. Annyira jól reagált a rendező, hogy megnyugodtam. Életemben először sikerült kiállnom magamért.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.