Magyar Narancs: A kisebb testvérként követted Hermina útját?
Fátyol Kamilla: Van egyfajta követés, de én például eredetileg orvos akartam lenni. Ma már tudom, hogy lehetetlenség lett volna, mert más alapra van építve a személyiségem. A szüleim a művészet, a kultúra területén dolgoznak. Művészeti, értelmiségi bázis volt az otthonunk. Nem minden gyereknek adatik meg, hogy Szentandrássy István fest a konyhájukban, Kovács József Hontalan verset ír rá, valaki meg muzsikál. Mivel nekem ez volt a természetes, sokszor furcsa volt tapasztalni, hogy másnak az a furcsa, ahogy én létezem. Bármi történik az életemben, ami nem feltétlenül színház vagy film, az is az alkotásról szól. Arra jöttem rá, hogy a művészi létezés, habitus nem kizárólagos. Az önálló gondolat, az alkotói szabadság bármiben megvalósulhat. Igazából akkor érzem teljesnek magam, amikor a színház és a film mellett van valami, ami csak az enyém. Ilyen az ötvösség, amit kitanultam, vagy a Kugler Art Galéria, ahol egy éve dolgozom. Művészeket képviselek, programokat, színházi előadásokat szervezek. Korábban a Romani Designban szabad kezet kaptam arra, hogy anyagokat válogassak össze egy-egy ruhához.
MN: A képzettséged is ilyen irányú?
FK: Sok mindenbe belekezdtem a politológiától a kommunikáción át a kulturális antropológiáig, egyedül az ötvösiskolát végeztem el. Hagyományos értelemben színésznek sem mondhatom magam. Felvételiztem a színművészetire, a harmadik rostán kiestem. Orosz Ákos nem, akivel aztán éveken keresztül a Maladypéban játszottunk. Jelenleg teljesen szabadúszó vagyok; a Nemzetiben játszom Hermiát a Szentivánéji álomban. Csak olyan dolgokat csinálok, amik fontosak nekem.
MN: A sokféleség bizonytalansággal is jár.
FK: Nagyon nehéz összehangolni a különböző területeket. A Maladype Társulat meg pár film miatt kezdtek megismerni az emberek, és azzal a Kamillával azonosítanak, de azóta sok minden megváltozott. Három-négy éve egyáltalán nem tudnak rólam, vagy csak felszínes dolgokat. Sokan azt hiszik, hogy külföldön élek, már egyáltalán nem foglalkozom színházzal, ötvös lettem. Holott az ötvösmunka inkább hobbi, mint hivatás. Nincs elég időm rá, hisz folyamatos gyakorlást követel ez a szakma.
MN: Mi hiányzik ahhoz, hogy csak a színészetre koncentrálj?
FK: A kíváncsiságot, a kommunikációt hiányolom. Mindenkit elkönyvelnek valamilyennek, de nem kérdeznek. Azt látom, hogy olyanfajta változás történt a szakmában, amiben nem tudok részt venni. Futószalagszerűen működik, és főleg egy szabadúszónak futnia kell a lehetőségek után. Soha életemben nem hívtam fel senkit azért, hogy szerepet kapjak.
MN: Hiányoznak belőled a színészi pályához szükséges ambíciók?
FK: Semmiféle tudatosság nem volt bennem. A véletlen hozta, hogy 2002-ben Balázs Zoli megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem a rendezői vizsgaelőadásában játszani. Pontosan emlékszem arra a próbára, ami „behúzott”, és azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni. Maladypés lettem, aztán bekerültem a Bárka stúdiójába, és ott is játszottam, végül jöttek a filmek. Minden annyira gyorsan történt, hogy észre sem vettem, hogy közben eltelt tizennégy év. Reggel bementem a színházba, éjjel hazamentem.
MN: Miért jöttél el a Maladypéből?
FK: Huszonnyolc éves voltam, és mindazzal együtt, hogy sokat utaztunk, úgy éreztem, hogy ha most nem lépek ki gyorsan, akkor ebből megyek nyugdíjba. Utána leszerződtem egy évadra a Tháliába. Egy előadásom volt csupán, az EMKE, amit hamar levettek a műsorról, mert megbukott. S akkor visszamentem Indiába és Iránba. Korábban az Übü király maladypés előadásával jártam az iráni Fadjr Nemzetközi Színházi Fesztiválon, én terveztem az előadás díszletét és jelmezét. Ott ismertem meg az egyik koprodukciós szervezőlányt, Caméliát, s mondtam neki, hogy szívesen részt vennék előadásokban. El akartam menni Magyarországról. Megpályáztam egy munkát Rómába, meg is kaptam, de végül nem jött össze a pénz arra a programra. Közben a Kossuthkifli című sorozatban forgattam, majd kaptam egy levelet az iráni lánytól, hogy beszállnék-e egy indiai–iráni koprodukcióba színészként. Fontos megtanulnom, hogy ne essek kétségbe, mert az utolsó pillanatban mindig történik valami…
MN: Az utóbbi években nem látunk filmekben. Miért?
FK: A rendezők fejében vannak bizonyos skatulyák, amikbe egyszerűen nem passzolok bele, hiába akarnak belerakni. Színházilag az alternatív, független kategóriával azonosítanak, ami szerintem nem létezik. Vagy jó valaki egy adott szerepre, műfajra, vagy nem. A film annyiban is más, mint a színház, hogy abban erős a képiség, van egy arcod, amit viselni kell, ami jelent valamit. A cigány lány szerepével azonosítanak. Azt is elég durvának tartom, hogy minden harmadik magyar filmben szerepel egy cigány kurva. Semmi köze a valósághoz annak, ahogy a cigányokat, a cigány vircsaftot ábrázolják. Először Sándor Pálnak is nemet akartam mondani a cigány jósnő szerepére a Vándorszínészekben, de miután megígérte, hogy nem lesz sztereotip, rózsás kendős, örömmel elvállaltam.
MN: Ridley Scott egy űrhajós latin-amerikai feleségét játszatta veled a Mentőexpedícióban.
FK: A megmérettetős dolgokat, ha valaminek tétje van, nem bírom. Azt szeretem, ha egy casting olyan, mintha próba lenne. Rudolf Péter is úgy castingolt a Kossuthkiflire, hogy próbáltunk. Éppen magam alatt voltam, amikor egy ügynök hívott a Mentőexpedícióra. Elsőre nem tetszett, amit csináltam a próbafelvételen, már majdnem vettem a kabátomat, aztán megkértem, hadd csináljam meg még egyszer. Már el is feledkeztem róla, amikor felhívtak azzal, hogy Ridley Scott személyesen választott ki. Egy dolgot sajnálok csak, hogy az Oscar-gálán lement a trailer, amiben én is szerepeltem, de a híre elsikkadt a Saul fia díjazása mellett, amit persze csodálatosnak tartok.
MN: Lesz folytatás? Egyáltalán érdekel a nemzetközi filmkarrier?
FK: A Mentőexpedíció után még volt egy pincérnőnyi epizódszerepem a Tyrant című amerikai sorozat második évadában, amit Magyarországon forgattak. De még showreelem sincs, holott évek óta gyűjtöm a fiókomban a referenciaanyagokat a filmjeimből, mégsem tudom kiválogatni belőlük a legjobb pillanatokat. Engem mindig csak úgy felhívnak. Megörülök, hogy rám gondolnak, de amikor elküldik a forgatókönyvet, többnyire kiderül, hogy cigánylány-szerepre akarnak. Ilyenkor elszomorodom, hogy ennyire fantáziátlanok, s tényleg csak ez jut eszükbe rólam. Amikor legutóbb castingra hívtak, úgy döntöttem, hogy nem készülök fel, időm sem volt rá, minden porcikám tiltakozott ellene. A próbafelvételre elmentem, hogy elmondjam a rendezőnek, hogy nem vagyok alkalmas erre a szerepre. Annyira jól reagált a rendező, hogy megnyugodtam. Életemben először sikerült kiállnom magamért.
