Tom Stoppard a Narancsnak!

Színház

A Narancs legfrissebb számában a világhírű drámaíróval, Tom Stopparddal olvasható exkluzív interjú. Az viszont csak itt és csak most olvasható, hogy a Rosencrantz és Guildenstern halott ünnepelt szerzője miért fogadta a szívébe Margaret Thatchert.
false

Magyar Narancs: Azzal egy időben, hogy Az igazi című darabját bemutatták, vagyis valamikor a nyolcvanas évek elején Margaret Thatcher vacsorát adott az általa kedvelt művészeknek. Ön is ott volt a Vaslady asztalánál. Mit keresett ott?

Tom Stoppard: A miniszterelnök partit adott a Downing Street 10.-ben a szívének kedves művészeknek. Elég nagy felhajtás volt. Egy másik alkalommal pedig egy privát vacsorán találkoztam vele, ahol ő is, én is vendég voltam.

MN: Thatcher sok honfi- és művésztársa – így például Morrissey vagy Mike Leigh – szemében is magát a patás ördögöt testesítette meg. Sokak számára ő volt az első számú közellenség.

TS: Az volt, kétségtelen.

false

MN: Ön másmilyennek látta?

TS: Ennél azért bonyolultabb a képlet. Az mindig is világos volt számomra, hogy Thatcher egy igazi nyárspolgár volt. De ahhoz britnek és legalább olyan vénnek kell lennie, mint amilyen én vagyok, hogy lássa, miféle emberek alkották a politikai elitet Thatcher előtt. A politika maga volt a halálos unalom. A politikusok bikkfanyelven beszéltek, minden szavuk előre megírt, papírízű nonszensz volt. A pártpolitikai beszéd is ezen a színvonalon zajlott; egy olyan nyelven, aminek egyetlen célja az volt, hogy semmilyen konkrétumot ne kelljen elárulni, nehogy a végén még számon lehessen kérni valamit. És akkor felbukkant ez a nő, és ahogy mondani szokták: ami a szívén, az a száján. Megdöbbentő jelenség volt. Nekem is, mint másoknak is, tetszett ez a stílus. Ez eddig magánügy, amiért viszont igazán hálás voltam neki, az a lapnyomdákat tömörítő szakszervezetekkel szembeni fellépése volt. A nyomdák tulajdonképpen zsarolóként léptek fel az újságokkal szemben. Az újságírás maga volt a szívem csücske, a pályámat újságíróként kezdtem, szóval ez igazán a szívügyem volt. A nyomdák pedig visszaéltek a hatalmukkal. A maga nemében nagy dolog volt, hogy Rupert Murdoch kicselezte a szakszervezeteket. Egyszerűen megkerülte őket. Valódi hőstett volt ez a részéről, túljárt a nyomdacápák és gengszterek eszén, ám sajnálatos módon, ezzel párhuzamosan sikerült lezüllesztenie az újságírást. Tudom, nem Murdochról és az újságírásról szeretne kiselőadást hallani, csak még annyit ehhez: amikor a legnagyobb brit bulvárlap elkezdte feljebb pozicionálni magát, Murdoch jól látta meg, hogy ezzel a bulvárújságírás legalja felszabadul. És a jó szimatú Rupert fogta magát, és benyomult a piac legaljára.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.