Magyar Narancs: Kritikusokról lenézően szokták mondani, hogy valójában színészek vagy rendezők szerettek volna lenni. Dramaturgok is kapnak ilyen megjegyzéseket?
Gáspár Ildikó: Nem tudok róla. Aki dramaturgnak megy, általában az irodalomhoz vonzódik.
MN: Voltak színészi kalandjaid középiskolásként.
GI: Voltak, de nem felvételiztem a színire. Az utolsó évben eldöntöttem, hogy inkább a dramaturgia érdekel.
MN: Hogyan kerültél színházközelbe Nagykanizsán?
GI: Baráti társaságom járt egy színjátszó körbe, elhívtak. Három évig jártam oda. Rendes jegyes előadásokat játszottunk.
MN: Mai szemmel ezek milyen dolgok voltak?
GI: Merő Béla szervezte, aki Grotowski-rajongó volt. Remek, komoly tréningeket tartott vasárnaponként, aztán helyzetgyakorlatokat csináltunk, így készült a darab, például Foster I. Erzsébete, amelyben én Stuart Máriát játszottam.
MN: A családod támogatta ezt?
GI: Eleinte igen, de amikor érettségi után azt mondtam, hogy errefelé szeretnék menni, apukám nem annyira örült, próbált lebeszélni. Nem lehetett.
MN: Mikor fogadta el? Ma már sikereid vannak, dramaturgdíjakat is kaptál.
GI: Lehet, hogy csak mostanában, amikor látja, hogy van munkám, és megélek. Valójában 19-20 éves korom óta a saját lábamon állok, úgyhogy ez már nem annyira kérdés számomra.
MN: A főiskolán át akartál menni rendező szakra. Az akkori osztályvezető, Babarczy László azt mondta, tehetséges vagy, de nem elég érett. A főiskola híres arról, hogy nem vettek fel nőket rendező szakra. Ma hogy tekintesz erre a mondatra?
GI: Nem bánom, hogy így alakult. Jó dolgok következtek: ezután mentem Ascher Tamáshoz gyakorlatra, majd Lukáts Andor osztályával dolgoztam egy évig, ami egészen különleges volt, mert ő nem a pszichológiából indult ki, hanem mozdulatokból, gesztusokból próbálta a színészhallgatókat egy-egy lelkiállapotba eljuttatni. Amikor másodéves koromban át akartam jelentkezni rendező szakra, azt hiszem, átadtam a döntést: azt vártam, hogy valaki mondja meg, alkalmas vagyok-e erre. Szerintem ez történt. El kellett jutnom odáig, hogy erre a kérdésre ne másoktól várjak választ.
MN: Az elmúlt évek munkáiban olyan dramaturg lettél, akinek nagyon látható a munkája, a kézjegyed már jó ideje felismerhető. Ilyen értelemben nem tartalak klasszikus dramaturgnak. Hogyan raktad össze magad, kik voltak rád hatással?
GI: Ez az összerakás hosszú folyamat. A Színművészetin sokat dolgoztam Szabó Mátéval. Ha az embernek egy mindössze egyórás vizsgát kell csinálnia a Csárdáskirálynőből, akkor kénytelen merészen gondolkodni. 2005-ben voltam először Berlinben, ott láthattam, hogy a német színház milyen sokféle, és milyen bátran bánik a szöveggel. Akinek a munkája számomra revelatív volt, egy rendező: Michael Thalheimer. Nála voltam rendezőgyakornok három hónapig, amikor Oreszteiát rendezett. ' a legjobb dramaturg, akit valaha láttam. Ahogy sűríteni tudott, vagy ellépni a szövegtől, megvilágosító erejű volt.
MN: A magyar és a német színházkultúrában más a dramaturg szerepe. Magyarországon azt szokták mondani, hogy a dramaturg a rendező legjobb barátja. A német kultúrában sokkal inkább társalkotó vagy vitapartner.
GI: Engem sosem azért hívtak, hogy bólogassak, hanem mert van bennem hajlam a konfrontációra. A német dramaturgok nagy műveltségűek, erre nagy hangsúlyt fektetnek. Az Oreszteia próbáinak az elején négy klasszika-filológus tartott előadást a színészeknek, hogy elmagyarázza, miről van szó ebben a tragédiában.
MN: Azért az elég ritka, hogy egy fiatal dramaturg szerződést kapjon egy budapesti művészszínházba.
GI: Az egyetem után két évig szabadúszó voltam, nehéz is volt. Eleinte öt-hat produkciót csináltam, de előfordult, hogy pincérkedtem. Az Örkényben sem kaptam rögtön szerződést; az első munkák döntő fontosságúak voltak. Ascherrel, Bagossyval, majd Mácsaival dolgoztam először. Eörsi Istvánnal is találkoztam, ő igazi példakép volt.
MN: Olyan kanonikus szövegekhez is hozzányúltál, mint Örkény Macskajátéka vagy a Tóték. Mai szövegek keletkeztek belőlük, amelyek a kortárs színház formáival, szellemi kihívásaival találkoznak.
GI: A Macskajátéknál kifejezetten az volt Mácsai Pál kérése, hogy új szemszöget hozzak, mert ő már kétszer rendezte. Zsótér a lelkemre kötötte, hogy mindenképp olvassam hozzá a Macskajáték című kisregényt. Van benne egy hosszú, el nem küldött levél, amely a drámában nem szerepel. Úgy éreztem, épp ez lehet a történet közepe, szíve. És hogy aztán Örkény azt írja: "Orbánné ezt a levelet összetépte." Ennek az egyszerű mondatnak ott elképesztő drámai ereje van. Szerettem volna ezt átvinni a színházba is, méghozzá úgy, hogy az író-főszereplő, a színész-szerep és az én-felettes én viszonyt ebbe az egy gesztusba sűrítsem. Ez segített egy újfajta teatralitás közös megtalálásában. Rengeteg kép vesz körül minket, a szövegek is képeket hoznak létre az agyban, ezért észre se vesszük, de a szövegekkel lehet éppen úgy bánni, mintha egy belső filmet néznénk: gyors váltásokkal lehet mesélni, mert a néző "hozzáképzeli", ami hiányzik. A német színház hatására kezdtem el szerzőibben gondolkodni, megértettem, hogy nem a szöveg alapján készül az előadás, hanem az előadáshoz készül a szöveg. Hogy mindennél előbbre való, hogy mit és miképpen akarok elmesélni, és hogy a színész miképpen hozható helyzetbe, hogy ne tudja a patentjeit alkalmazni, hogy a mesterségbeli tudása új szempontokat kapjon, frissüljön.
MN: Ilyen darabkezelést ritkán tapasztalni kőszínházakban. Talán a Nemzetiben, Alföldi korában voltak radikális darabkezelések, illetve a Zsótér mellett dolgozó Ungár Júlia dramaturgi munkái fontosak.
GI: A független színházban sok invenciózus dramaturgi munkát látni, kőszínházban inkább a fent említett módszer működik, ami azon gondolkozik, hogyan "csináljuk meg a darabot". Ezért az előadások sokszor egy-egy jelenet ilyen-olyan megoldásaiból állnak. És mivel megszoktuk, hogy így van, nem is merül fel, hogy lehetne másképp is.
MN: Dramaturgként menynyire érzed szabadnak magadat? Mennyire kell küzdened a gondolataid érvényesítéséért?
GI: Fiatal koromban jobban küzdöttem, ilyenkor az ember saját magával van elfoglalva, önmagának szerez érvényt. Aztán elfogadóbbá válik, megérti, hogy más gondolat is érvényes lehet. Ma már sokkal jobban bele tudok helyezkedni mások gondolatmenetébe. De a dramaturgi munka rengeteg alázatot követel. Amit a dramaturg hozzátesz, annak nincs nyoma, a gondolat alá nem lehet kiírni a neved. Elég hálátlan helyzet. Biztosan emiatt is volt bennem vágy arra, hogy szerzői dolgokat csináljak. Nem viseltem jól a szürkeséget.
MN: Ki vár tőled a legtöbbet, azaz ki adja neked a legtöbb teret?
GI: Mácsai Pál. A Stuarthoz is megkaptam mindent, amit szerettem volna. Annak idején nagyon megörült annak, amit a Macskajátékban kínáltam. De Ascher is sok mindent rám bíz. A Peer Gyntnél is hagyta, hogy egyedül agyaljam ki a struktúrát és az összevonásokat. Nekem jót tesz az önállóság, inspirál.
MN: Milyen, amikor nem sikerül valami?
GI: A Filléres operát (Koldusoperát) sajnáltam, mert nem fogadták úgy, ahogyan mi szerettük belülről. A Merlint is le kellett venni, amit kudarcként éltem meg. De a néző könyörtelen.
MN: Hogyan kérnek fel egy dramaturgot rendezőnek?
GI: Mácsai kért meg. A Két néni, ha megindul című kortárs francia darabot én másoknak ajánlgattam, de nem kelt el. ' úgy érezte, jó alkalom, hogy kipróbáljam magam egy kisebb téttel bíró helyzetben, mert a darabot az aulában mutattuk be. Azt a félelmet kellett legyőznöm magamban, hogy lelkileg, mentálisan vagy idegileg nem fogom bírni.
MN: Milyennek érzed a rendezés egyszemélyes felelősségét?
GI: Megnyugtatónak. Sokkal tovább lehet jutni egy gondolattal. Dramaturgként másik rendszerben mozogsz. Itt a saját történet létrehozása a cél. Én képeket látok először: rá kell jönnöm, hogyan állnak ezek össze egészszé. Rendezés közben hagyni kell, hogy vigyenek az ösztöneid, megérzéseid. Erre dramaturgként nincs lehetőséged, ott jóval tudatosabbnak kell lenni.
MN: Elmozdulásodat a rendezés felé lassú folyamatnak látom: ahogy a dramaturgi munkákban egyre önállóbb, merészebb szövegkezeléssel lassan eljutsz az önkifejezés felé. Folyamatos rendezővé válást látok, nem nagy váltást.
GI: Hasonlóan gondolom. Lépéseket tettem abba az irányba, hogy elhiggyem: a személyiségem elég ahhoz, hogy ezt megpróbáljam. A szövegekkel ez már megtörtént, aztán jött a vágy, hogy meg is csináljam. Kicsit olyan ez, mintha a tudat árnyékos részeire egyre több fény vetülne. Egyre reflektáltabb leszek, és közben egyre jobban értem az emberek viselkedését. Mélyebben és több empátiával, személyesebben tudom őket ábrázolni. Érdekel a dokumentarista színház is, tűnődöm azon, milyen jó lenne interjúzni egy előadáshoz, keverni a fikciót a valósággal, dokumentumokkal dolgozni. Arról beszélni, ahogy a személyes történetekből, családi legendákból összeáll a történelmi emlékezet. Arról, hogy menynyire ki vagyunk szolgáltatva a hazugság erejének.
MN: Egyre inkább szerzői színházról beszélsz.
GI: Igen. Kérdés azonban, meg tudom-e lépni, vagy mennyi idő múlva, és milyen mederben...
MN: Hogy állsz a türelemmel?
GI: Ez volt, illetve most is ez számomra az alapvető kérdés: megtanulni türelmesnek lenni. Sokat fejlődtem, és van még hova. A türelmetlenség és a bizalmatlanság összefügg egymással: amikor türelmetlen vagyok, nincs bennem elég bizalom önmagammal szemben, hogy vajon a problémát képes leszek-e megoldani. Ha nem azonnal, hát később. A színészekben alapvetően bízom, ez nem kérdés. Ha valami létrejön, az nem a befektetett munka mennyisége és idő kérdése, hanem hogy mennyire tud jó energiákkal, jó ritmusban haladni az ember. Ez a munka legmisztikusabb része. Képes vagy-e hagyni, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. A színházat nem én irányítom, csak része vagyok; csak tudatosítom, elhárítom a gátakat.
MN: Most egy nagyszínpadi rendezésed finisében vagy. Jól érzed magad?
GI: Fáradt vagyok, de jól érzem magam. Előfordul, hogy pánikba esem, de nem gyakran, ha nehézség van, inkább praktikus megoldásokat keresek. Új inspirációt, új energiát kell ilyenkor hozni, hogy továbblendüljön az, ami megfeneklett. Az értelmezésben sem a végső, hanem az érvényes pillanatot keresem. Ez a színészeket el is bizonytalanítja, de fel is szabadítja.
MN: A Stuartot akartad, vagy erre is kértek?
GI: Akartam. A Két néni volt a nagy meglépés számomra, mert akkor találkoztam azzal az énemmel, amelyik ösztönből halad előre, és nem is tud másképp. Akkor még nem tudtam biztosan, hogy mennyire bízhatok meg benne. A Kivi, amely a Budapest Bábszínházban készült tantermi előadás, szintén fontos lépés volt. Erős nyomot hagytak bennem, és hitet is adtak ezek a vidéki iskolákban játszott előadások.
MN: Olyan darabot választottál, ami két nőről szól. Akárcsak a Két néni.
GI: Bizonyos dolgokat jobban tudok a nőkről, de sok mindenre meg épp, hogy nincs rálátásom. Látod, az nem merül fel, hogy Bagossy miért férfi főszereplőkkel dolgozik. Talán engem még jobban érdekel az, hogy én ki vagyok, és ehhez ilyen darabokat választok. Mindkét nővel - Máriával és Erzsébettel is - tudok azonosulni. Ez két életstratégia. Mintha egy nő kétféle énjét látnád. De vajon el tudja-e fogadni az egyik fél a másikat? Ez a darab, miközben szerelmi vonzások és csalások hálózzák át, a hatalomról is szól. Márpedig a hatalom - még ha lehet is nemi vonatkozása - végső soron aszexuális, nem kötődik a nemiséghez.
Kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
