Az új kormány úgy tervezte, hogy az Országgyűlés még az őszi ülésszak alatt előállítja az új előadó-művészeti törvényt. Eszerint már október elején a Ház előtt lett volna a törvényjavaslat, ám az már erősen sejthető, hogy ennek az akadálynak csak tavasszal tudnak nekifutni. Abban, hogy a 2008-ban elfogadott, hatályos törvény sok sebből vérzik, lényegében az egész szakma egyetért, de kifogásaik oly' széttartóak, hogy az előzetes egyeztetés, ha komolyan veszik, igen sokáig eltarthat majd. Ugyanakkor sürgeti a törvényt a kormányhoz közel álló szakmai szervezet, a Teátrumi Társaság, illetve vezetője, Vidnyánszky Attila, aki úgy érzi, hogy a jelenleg hatályos törvény előkészítői annak idején lesöpörték a javaslatait - ő most újfent előállna ezekkel. Ezek az elképzelések az alternatív színházak vonatkozásában is igen karakteresek: a Teátrumi Társaság álláspontja szerint nincs szükség önálló VI-os kategóriára, az alternatív kezdeményezéseket integrálniuk kell a kőszínházaknak (elképzeléseiről korábban részletesebben írtunk: Félpénzen, Magyar Narancs, 2010. július 29.). A törvény módosításának szakmai előkészítésében sejthetően komoly szerepet kapnak majd Vidnyánszkyék, akik meg is kezdték egyeztetéseiket, többek közt a független színházakkal. Karácsony Gergely, a kulturális bizottság LMP által delegált alelnöke úgy látja, hogy a Fideszben kétségtelenül jelen van egy kulturálisan nagyon konzervatív irányzat, de van egy erős pragmatikus szárny is, amely sem elvi, sem praktikus megfontolásból nem szeretné kirobbantani a kultúrharcot. Megítélése szerint van tere a politikai egyeztetésnek, és egyelőre korántsem biztos, hogy az alternatív színházak rosszul jönnek ki a törvénymódosításból. (Az LMP valamelyest felvállalta a VI-os kategória ügyét; Kukorelly Endre a zárolásról született kormányhatározat idején felszólalt a művészek védelmében a parlamentben).
Érdekellentétek
Szeptember 9-én a VI-os kategóriás társulatoknak szánt pénzt szétosztó kuratórium tagjai nyilvánosan beszámoltak döntési szempontjaikról a Merlin Színházban; a beszélgetés után informális egyeztetés zajlott a Teátrumi Társaság és a függetlenek képviselői között. A kuratóriumi beszámolót a pályázat adminisztratív lebonyolításáért felelős NKA képviselőjével folytatott, terméketlen eszmecsere előzte meg. A társulatvezetők elsősorban arra lettek volna kíváncsiak, hogy hozzájutnak-e valamikor "zárolt" pénzeikhez vagy azok egy részéhez, de legalább azt próbálták megtudni, mikor kaphatnak kérdésükre választ. Ameddig ugyanis nem tudják, mennyiből gazdálkodhatnak, a színházak lényegében képtelenek évadot tervezni. A kulturális alaptól érkező hölgy annyit tudott csak mondani, hogy a jogos igényt továbbítja majd a minisztériumnak.
A beszélgetés megmutatta a függetlenek közti érdekellentéteket is, melyek egy része a jelenlegi törvény anomáliáiból következik. A pályázók közel harmada nem részesült erre az évre állami támogatásban, mert a kurátorok a "kevesebb társulatnak több pénzt" elvét tartották szem előtt, azaz a minőségelvet. Ezzel - bár nyilván nem ez volt a céljuk - részben ki is védték Vidnyánszky Attila visszatérő érveinek egyikét, aki szerint túlzottan felhígult az alternatívok mezőnye, boldog-boldogtalan regisztrálhat, és egy idő után a töméntelen, bizonytalan szakmai hátterű pályázó jogalapot jelent majd arra, hogy a jelenlegi 10 százalékról még tovább emeljék a VI-os kategóriának juttatott támogatást. Amivel pedig értéktelen előadásokra szórnák a közpénzt. (Amint megtudtuk, éppen most világítja át egy ÁSZ-vizsgálat a teljes színházi rendszert.) A kuratórium döntésével jelezte, hogy a regisztrálás nem jelent automatikus részesedést a közpénzekből, s ezzel természetesen megosztotta a szakmát, illetve maga ellen fordította a pénz nélkül maradt társulatokat. A vita felszínre hozta azt a javaslatot is, hogy a készülő törvény kíséreljen meg legalább valamelyest disztingválni a függetlenek között - miközben a terület határai roppant bizonytalanok. Az egyik felszólaló a HOPPart Társulat példáját hozta fel: a tagok többsége kőszínházi alkalmazott, vagyis puszta megélhetésük nem a támogatástól függ. Ennél is nyilvánvalóbb a prózai és a táncszínházi produkciók összemérhetetlensége vagy a Zsámbéki Színházi Bázis és a Szegedi Kortárs Balett esete, amelyek önkormányzati finanszírozása talán átláthatóbb helyzetet teremthetne.
Úgy tudjuk, a pénz nélkül maradt független alkotók némelyike megkísérelt informális kapcsolatot kialakítani Vidnyánszkyékkal, jóllehet ők még kevesebb társulatnak adtak volna pénzt, mint a kuratórium. A kuratóriumi beszámolót követő egyeztetésen el is hangzott, hogy a voltaképpeni tárgyalások megkezdéséhez nélkülözhetetlen, hogy a függetlenek legalább önmagukkal egyetértsenek. A kuratórium vezetője, Gáspár Máté szerint ebből az elvárásból nyilvánvalóan nem lehet kiindulni, nem lehetséges teljes nézetazonosság világos érdekellentétek esetén. Hozzáteszi, hogy a kőszínházi vezetők sem szoktak mindenben egytérteni, pedig az ő puszta működésük nem kerül évről évre veszélybe. Az álláspontok még elég messze vannak egymástól - de abban egyetértenek, hogy a törvény több ponton korrekcióra szorul. Átgondolható akár az is, hogy az "alternativitás esztétikai, strukturális vagy finanszírozási kategória-e". Az viszont erősen aggasztja Gáspárt, hogy most még kevesebb idő van a törvény előkészítésére, mint 2008-ban volt, ráadásul az akkor többé-kevésbé egységes szakmát most mély törésvonalak szabdalják szét, és a társadalmi párbeszéd fórumai is rosszabb állapotban vannak.
A befogadó színházak fő problémája a törvény által előírt magas előadásszám (140 előadás évenként). A mennyiségi kényszer a minőségromlás veszélyével jár, ugyanakkor a csökkentésre irányuló javaslatot azzal az érvvel lehet visszaverni, hogy ez az előírás egyfajta szűrőként működik, amire nagy szükség van. Az, hogy a független színházak előadásszáma a pénzügyi nehézségek miatt csökken, tovább nehezíti a helyzetüket.
Szabó György, a Trafó igazgatója is úgy látja, hogy bár van némi igaza Vidnyánszkynak abban, hogy kétes teljesítményű társulatok is szeretnének maguknak hasítani a tortából, de sok vitatható színvonalú kőszínház is üzemel garantált és a függetlenekénél jóval tekintélyesebb költségvetési pénzből. Szabó állandó kapcsolatban van Vidnyánszky Attilával, próbálja védeni a náluk gyakran szereplő alternatív társulatok érdekeit, és úgy látja, van esély az álláspontok közeledésére. Hisz' minden szereplő a minőségi produkciók stabil hátterének megteremtésében érdekelt - de a megegyezés fontos feltételeként le kell állítani a "kölcsönös ellenségképgyártást".
Magács László, a Merlin vezetője arról tájékoztatta lapunkat, hogy a kuratórium az általa pályázott összeg bő felét ítélte meg színháza számára, és ennek - jelen állás szerint - csak a kétharmadát fogja megkapni. Ebből csak a működést tudja finanszírozni, sem a színház technikai apparátusát (például a rossz állapotban lévő lámpaparkot), sem a dolgozók bérét nem tudja fejleszteni, noha már öt éve nem tellett fizetésemelésre, és fél éve egyáltalán nem kaptak fizetést. A színház maga nem tud előadást rendelni, csak a piacon lévő produkciók közül válogathat, az előadások száma 20 százalékkal csökken. A helyzet azzal az előnnyel járt, hogy szigorú műsorterv készítésére kényszerítette a Merlint, és egy könnyen átlátható műsorstruktúrát indítanak el októbertől. Minden hétfőn és szerdán angol nyelvű előadásokat játszanak, keddenként táncszínház lesz. Magács ugyanakkor nem akarja teljesen feltölteni az éves műsortervet, hogy ha valamit év közben felfedez, elhívhassa.
Vízzel főzni
A társulatok túlélőcsomagjában a stáb leépítése, átmeneti (akár hónapok óta és még hónapokig tartó) ingyenmunka, végső esetben színészelbocsátás található. Igyekeznek annyi bemutatót létrehozni, amennyit vállaltak; a kérdés inkább az, meddig tudnak ilyen anyagi körülmények között műsoron tartani egy-egy produkciót, hogy kiknek tudják megmutatni, hová tudják elvinni.
A Táp Színházat ugyanakkor megihlette a pénzügyi bizonytalanság, honlapjukról is kiderül, hogy nemsokára megtekinthető lesz Dalok a Zárolásról című műsoruk, és színházi demonstrációkkal kívánnak reagálni a szituációra. "Ad hoc előadásokkal, varietékkel készülünk. Történetek a VI-os kategóriáról", meséli Vajdai Vilmos társulatvezető. Műsortervükbe bele kívánják venni - a Julianus barát program ötletétől ihletve - a magyarok eredetének feldolgozását is, színpadra kívánják álmodni, amit Szőcs Géza államtitkári terveiben felvázolt. A zárolás utáni pénzük annyi, amennyiből tavaly gazdálkodtak, de már eldöntötték, hogy állandó, szerződtetett társulati tagokkal, "rendes" színház módjára működnek, és ezt a tervet a zárolás hírére nem lehetett leállítani. Pár embert a stábból elküldtek, és színészeket vettek fel a bérükre - idáig a stáb volt, most a társulat lesz állandó. Néhány színésztől kénytelenek voltak megválni. A tervezett előadásokat mindenképpen meg fogják csinálni - hozzászoktak ahhoz, hogy pénz nélkül dolgoznak, 3-4 éve még fillérekből kellett fenntartaniuk magukat és a társulatot. Úgy ítélik meg, hogy ha a zárolt pénzt a következő költségvetési év elején visszakapják, akkor súlyosabb veszteségek nélkül ki tudják húzni addig. Legközelebb a Presznyakov fivérek Cserenadrág című darabját mutatják be, egyfajta Hamlet-parafrázist, ami egyúttal "látlelet, szocreál szatíra egy fiatal, harmincas generációról, akik a rendszerváltás utáni káoszban nőttek fel", ahogy a beharangozóban áll.
A Bozsik Yvette Társulat is létre tudja hozni, amit eltervezett, feltéve, hogy a zárolt pénzeket utólag nem veszik el mégis; februárra bemutatót terveznek, a pénz éppen jól jön majd. Ennek híján náluk is jön megint az ingyenmunka és a létbizonytalanság - egyelőre csak az egyetlen külföldi tagjuktól kellett megválniuk. Most épp a Pöttyös Panni az iskolában c., táncos-zenés betétekben gazdag gyerekelőadáson dolgozik a társulat és főiskolás vendégeik. Tőlük is kértek javaslatokat a készülő törvénnyel kapcsolatban: azt szeretnék elérni, hogy stabilabb, kiszámíthatóbb legyen a finanszírozás. Ezért tartanák fontosnak, hogy ne olyan későn írják ki a pályázatokat, mint eddig - ehhez a költségvetési törvényt is módosítani kéne. Támogatják, hogy a táncszínházi működés külön elbírálás alá essen, kezdeményezik, hogy ne két, hanem három évvel a regisztráció után vehessenek részt az új társulatok a pályázatban, valamint a több mint 10 éve pályán lévő, sok embert foglalkoztató, komoly eredményeket maguk mögött tudó csoportok kiemelését. Mások azzal érvelnek a hasonló elgondolások ellen, hogy alulról "zárttá" teszik a rendszert, megnehezítik az újak bekerülését.
Mindenki tervez tehát, dolgozik és játszik. Ahogy tud, ahogy épp engedik.
