„Minden idők legnagyobb művésze volt” – 2002-ben így búcsúztatta a képernyőn Hofi Gézát a lelkesült szavait vajmi ritkán kicentiző Nap Tv-s műsorvezető, Lakat T. Károly, aki e tódításával mégsem csupán a nyilvános gyász majd mindenkit aránytévesztésre ragadtató erejét illusztrálta.
Hofi népszerűségének, pozíciójának és szerepének páratlanságáról is elmondott valamit ez az éktelen túlzás, hiszen a minden ízében egyedi jelenséget már életében sem igen tudták a hasonlítás kényelmes alkalmatosságával körülírni. Mélyebb elemzésnek alávetni pedig szinte meg sem próbálták, így hát maradt az egyediség érzékeltetésének pontatlan, de oly kézre eső eszköze, a felsőfok. Ami, nem vitás, illett is Hofi pályafutásának atipikus emelkedéstörténetéhez, amely a kőbányai népi, azazhogy proli hőst kivételes nyilvánosságbeli magaslatra juttatta, messze túl a porcelángyáron, a debreceni (büfé)színészi állomáson és a vendéglátóipari szórakoztatás stációin.
| ||
Hogy Hofi emlékezete hasonlóan kivételes jellegű lesz, azt már a halála után alig két évvel, a Nagymező utcában felállított köztéri szobra is jelezte. Akárcsak az a posztumusz tiszteletadás, amely immár holtában a legelső (és mintegy örök mércét jelentő) magyar stand-up humoristának ismerte el Hofit: korántsem minden alap nélkül, habár a hazai kabarétörténet konferansziévonulatát mindenestül figyelmen kívül hagyva. Ellenoldalról voltaképp ugyanezt a megkülönböztetetten eleven utóéletet bizonyította az emlegetett szobor fejének leszakítása csakúgy, mint Hofi farkasréti sírjának meggyalázása.
Lógás és magyarkodás
Merthogy a kultusszal párhuzamosan, ahogyan már a humorista életében is, máig ott fut a Hofi-jelenség ellenszenvező értelmezése is, amely a kivételesség helyett a kivételezettségre helyezi a hangsúlyt, jobbos vagy szélsőjobbos publicisták meg rég lehanyatlott karrierű hajdani pályatársak előadásában. Ebben a narratívában Kádár kutyája vagy udvari bolondja gyanánt jelenik meg a színpadon évtizedeken át felmutatott plebejus figura, akivel kapcsolatban unásig lehet emlegetni a kabaré korabeli gőzkieresztő szelep jellegét.
| ||
A technikai kép és képzettársítás elsőre olyan meggyőzőnek tűnik, hogy rendszerint el is fedi a Kádár-rendszer működtetőinek egyik fontos és komoly valóságismeretről tanúskodó felismerését. Azt, hogy a konszolidált egypárti rendszer önmaga lojális ellenzékének szerepét is betöltheti, sőt be is kell töltenie: nem csupán hangulati, de legalább ennyire higiéniai és legitimációs okokból is.
Ebben a képletben találta meg, helyesebben találta fel a maga helyét Hofi, aki outsiderként beérkezve megtapasztalhatta az államszocialista korszak alkalmasint legpozitívabb ismertetőjegyét, a fölfelé tendáló társadalmi mobilitást. Ezért volt emberileg és színpadi értelemben hiteles a rendszer melletti huzamos kiállása, s egyszersmind a bírálói pozíciója: a rendszeren belül, a bal szélen. Innen beszélhetett a lógás és a magyarkodás, a hatalmaskodó középvezetők és a hazai feljelentéskultúra ellen, előbb Komlós János – néha fojtogató – védőszárnyai alatt, majd „Komlós után szabadon” működve. S ha volt is benne jó adag kérkedés és önbebiztosítás, azért többé-kevésbé pontosan írta le a hetvenes évekre érvényes helyzetet Hofi számos alkalommal elsütött hivatkozása: „Balatonaligán mondták [...], hogy nagyon vigyázni kell erre a Hofira, mert megteremtette azt, ami eddig még nem volt Magyarországon, hogy az emberek a rendszer mellett röhögnek.”
Bíráló felhangjaival is tettleg rendszerpárti volt tehát ez a humor (helyből cáfolva a kormánypártiság és a humor összebékíthetetlenségének széplelkű közhelyét), s ennek említésével akár át is térhetünk Hofi utóéletének másik kurrens értelmezési keretére. Hofi megmondja – hirdeti egy friss idézetgyűjtemény (Corvina, 2018) címe, míg blogposztokban visszatérően állítják, miszerint Hofi ma is megmondaná.
Vagyis irályát és kiszólásait a mai helyzetre szeretnénk vonatkoztatni, természetesen a fennálló kormányzati rendszerrel kritikus oldalon, annál is inkább, hiszen a legcsekélyebb túlzás nélkül kijelenthető: Hofi nagyon utálta a Fideszt és személy szerint Orbán Viktort. (Életrajzi szempontból akár a „halálosan” határozószót is leírhatnánk az „utálta” szó elé, lévén a humorista szívhalála a 2002-es választások második fordulóját megelőző egyik fideszes tömeggyűlés tévéközvetítése után következett be.)
| ||
Csakhogy ez az értelmezési keret folytatólagosan nem vet számot azzal a feszélyező ténnyel, hogy a specifikus heveny utálat egy jóval kiterjedtebb és alapvetőbb ellenszenvrendszer részét képezte. Hofi ugyanis a kezdet kezdetétől fogva élénk antipátiával tekintett a rendszerváltásnak már pusztán a felsejlő lehetőségére is. Ez az egyszerre elvi jellegű és személyes sértettségből-veszélyérzetből táplálkozó ellenérzés a nyolcvanas évtized végéhez közeledvén hol a „most már ne derüljön ki több botrány” jellegű fordulatokból, hol meg a „szamizdidik” vagy épp az „oda-vissza magyarok” gúnyolásából hallatszott ki.
Jellemző módon egészségi állapotának drasztikus megromlása is épp 1990-hez kötődött, ám ez itt most kevésbé fontos ahhoz képest, hogy Hofi diadalmas (és részben önsajnáltató felhangú) visszatérése ahhoz a tömeglélektani pillanathoz kapcsolódott, amikor a magyar közvélemény tekintélyes hányada harsányan kiábrándult a rendszerváltásból. Ez a zajos egymásra találás pedig elfedte azt a különbséget, amely a közönség és Hofi álláspontja között átmenetileg támadt, miközben persze nem feledhető, hogy a közönség jelentős részében is munkált egyfajta eredendő resentiment az új világgal szemben.
Hofi tehát a nyolcvanas évek végéig a rendszeren belül, annak elvi alapjait elfogadva, sőt osztva tevékenykedett, míg 1989 után mindhalálig megmaradt az új rendszer legalapvetőbb elemeire is kívülről és megsemmisítő kritikával tekintő közszereplőnek.
Hogy személyükben jobban kedvelte-elviselte az MSZP vezetőit és a párt hatalomgyakorlási metódusát, mint „Demszkáj”-t vagy pláne a Fideszt és Orbánt, az inkább eseti változó volt ahhoz képest, hogy sem a parlamentáris demokráciát, sem a kapitalizmust nem tekintette működőképes lehetőségnek Magyarországon. Igaz, e fatalista pozícióból azután számtalan frenetikus és máig érvényesnek tetsző megállapítást tett, melyek aktuális helyzetek leírására is zavarba ejtően találónak bizonyulhatnak, keményen ellene dolgozva mindennemű társadalmi illúziónak.
„Ha kell, ütünk”
A részint politikamentes, részint ellenzéki irányú Hofi-kultusz másik, vajmi ritkán emlegetett sérülékeny pontja az, hogy ez a humor jelen időben megannyi ponton vállalhatatlannak számítana. Nem egyszerűen, sőt, nem is elsősorban a politikai korrektség mellőzéséről van itt szó, habár Hofi számos poénjával sokkalta messzebb ment, mint egyik-másik e tárgyban mentegetőzésre kényszerített kortárs stand-upos.
A politikai korrektségnek fittyet hányó humor, leszámítva az önfeledt cigányozás gyakori kacskaringóit, talán ma is inkább felszabadító hatású lehetne, semmint kárhoztatandó. Nem úgy, mint Hofi filozófiájának jól felismerhetően erő- és tekintélyelvű vonulata, amelyet akár illiberálisnak is nevezhetnénk, ha nem lenne már foglalt ez a jelző. „Ha kell, ütünk, jobbra is, balra is” – hangzott híres Kádár-paródiájának egyik kulcsmondata, amely azután ezzel a helyeslő fordulattal folytatódott: „s így megyünk előre”. Több volt ez alkalmi nézetnél: Hofi az erős állam és az erős államhatalom pártján állt. (Részben épp ezek megszűnte állította az első pillanattól szembe a demokratikus fordulattal.)
| ||
Aligha kell túlmagyarázni, hogy aki 1987–1988-ban a rendőrség tekintélyét és erejét féltette, s műsoraiban bátrabb, sőt jogtalan fegyverhasználatra buzdította e testület tagjait, annak nem a szabadelvű és nyitott társadalom volt az ideálja. De persze ettől még, ha a nagy magyar ócskaság és örökös rendszerhiba röhögtető jellemzésére vágyunk, még sokáig hozzá fogunk fordulni. Indokoltabb magunkat félteni, semmint Hofi utóéletét.
