"Dübörög bennünk a hit"

Pál András színész

  • Csáki Judit
  • 2012.11.11 13:10

Színház

A kaposvári színészképzés első évfolyamába tartozott, 2005-ben végzett. Manapság szokatlanul meredeken emelkedő pályáján számos főszerep után idén a Hamlet várja Miskolcon. Amúgy a budapesti Magyar Színház tagja, de legközelebbi bemutatója egy Orlai-produkcióban lesz: Závada Pál Jadviga párnája című drámájában Ondris szerepét játssza.

Pál András: Talán tényleg nagyon szerencsés vagyok. Pedig átmenetekben telt az életem: ahogy annak idején az akkor még létező szocializmusból is megéltem egy kicsit - eleget ahhoz, hogy magamban kötni tudjak hozzá dolgokat -, színházi korszakból is többfélét tapasztaltam. A régi kaposvári színházi korszak végét még elcsíptem.

Magyar Narancs: Kaposvárról Pécs, onnan a Magyar Színház, szerepek a Tivoliban, a Centrálban, Tatabányán, Székesfehérváron, most a Belvárosiban - ezt nevezik gyors fölívelésnek. Ilyen jól döntesz?

PA: Nem tudom. Nem sokszor kellett döntenem. Ha muszáj, akkor van egy első megérzés, aztán két hét depresszió - és végül a megérzés dönt. Pécs elég egyértelmű volt: Balikó Tamás tanított, aztán hívott Pécsre.

MN: Nagy szerepeket kaptál; hamar eldőlt, hogy Rómeó vagy, nem Mercutio, Hamlet és nem Horatio.

PA: Biztos szerencsés alkat is vagyok. A rendezők ezt látták belém. Pécsre jó pillanatban érkeztem: éppen épült a csapat, a színház, és a fiatalokra támaszkodtak. Mi játszottunk olyan szerepeket is, amelyeket negyvenesek szoktak - holott ez általában fordítva szokott lenni.

MN: III. Richárd, Portugál, Dühöngő ifjúság, Istenítélet, A hülyéje, Az elveszett levél, Az ünnep, Macska a forró tetőn, Trió, Kár, hogy kurva - ez csak néhány a főszerepek, nagy szerepek közül. Lehetnél nagyon magabiztos.

PA: De hát nem vagyok. Beszarás van mindig: meg tudom-e csinálni. Minden próbaidőszakban van két hét, amikor nem tudok próbálni. Amikor csak birkózom magammal, a kételyeimmel. Borzalmas időszakok ezek, mindenben bizonytalan vagyok - csak éppen már annyiszor előfordult, hogy tudom, hozzá tartozik. Ilyenkor biztos elviselhetetlen vagyok a rendezőnek, a kollégáknak, hiszen nem csinálok semmit, meg vagyok szeppenve, rosszkedvű vagyok, félek. Nehéz velem olyankor. És nem tudom, mi rángat ki belőle. Egyszer - a Portugál idején - Hargitai Iván felhívott, és azt mondta, "akard már eljátszani ezt a szerepet". Akkor ez segített.

MN: Én már felsoroltam néhány nagy szerepet. De neked vajon mik voltak a fontos állomások?

PA: A főiskola úgy, ahogy volt. Mi voltunk az első évfolyam, semmi mást nem csináltunk, csak éjjel-nappal dolgoztunk, hatalmas figyelem és szeretet mellett. Babarczy, Mohácsi, Kelemen és a többiek - sokan közülük akkor kezdtek tanítani, egymást segítettük. Közben még épültek a termek, néha bent aludtunk, mert nem volt érdemes kimenni. Aztán Pécsen Sztavrogin volt fontos állomás, ezt Béres Attila rendezte; aztán Csiszárnál kettő is volt, A nép ellensége és a III. Richárd. Itt éreztem meg először, hogy már tudok valamit, amit tudok használni is. A legnagyobb munka az Istenítélet volt, Mohácsi rendezte. Erre nagyon vágytam, ez megint "iskolafeeling" volt, jó értelemben beszűkült a világ, nem volt más megint, csak a meló.

MN: Nehéz szívvel jöttél el?

PA: Nagyon. De tudtam, hogy Balikó Tamás nem fogja újra megkapni a színházat, és muszáj mozdulni.

MN: Vagyis gyorsan kiment alólad egy színház. És itt Pesten mi a helyzet? Úgy élsz, mint egy szabadúszó, mindenfelé játszol.

PA: Nagyon lelkesen jöttem a Magyar Színházba, többekkel, nagyon jó emberekkel együtt, hiszen egy új színház ígérete volt a levegőben. A Kár, hogy kurvával kezdtünk, Koltai M. Gábor rendezte - az olyan munka volt, hogy tudtam, na, ebből lesz valami. Aztán történt, ami történt, megszorítások, anyagi ellehetetlenülés; de még mindig itt vagyunk, sok kaposvárival, egykori osztálytársaimmal, és dübörög bennünk a hit, hogy lesz még másképp. Közben a szakmai környezet is teljesen átalakult - itt, a Magyarban törölni kellett az évadot, pedig izgalmas szerepek ígérkeztek, például a Don Juan. Akkor kezdtek hívni vidékre, amit én mindig nagyon bírtam - és Őze Áron elengedett. Jött Fehérvár, Tatabánya, most a Belvárosi, aztán Miskolc.

MN: Nézed a többi színházat?

PA: Amikor csak tehetem. De a Nemzetiben nem néztem meg a Hamletet, mert akkor már tudtam, hogy Miskolcon játszani fogom. Zavarban vagyok ezzel; félek, hogy ha megnézek egy előadást, vagy elolvasom a regényt, aminek a főszerepét játszom, beragad valami, amitől nem tudok lazán dolgozni a próbán. Ezért most nem olvastam el újra Závada regényét sem. Így úgy tudom gondolni, hogy Ondris - én vagyok. És nem akarom, hogy ebből kibillenjek.

MN: Milyenek a próbák?

PA: Milyenek... Ónodi Eszterrel próbálok többek közt, akire tinikoromban úgy néztem föl, hogy leesett az állam. Most meg ott állok vele, és merem mutatni, hogy milyen béna vagyok. Ez jó. Jó őszintének lenni.

MN: Harmincéves vagy. Flott, sima pálya...

PA: Tudom, mit akarsz mondani. Félek. Sem szerepet, sem díjat nem kívántam soha - talán mert nem is kellett, mert jöttek. Szerencsémre a szüleim nagyon kritikusak velem.

MN: Örültek, hogy színész lettél?

PA: Azt nem tudom, és nem volt ez mindig evidens. Kosárlabdáztam, elég jól, aztán a gimnáziumban jött a színjátszó, aztán a Kolibri stúdiója. Onnan felvételiztem, Pestre is, Kaposvárra is.

MN: Pestre ezek szerint nem vettek föl. Ki nem vett föl?

PA: Ez jó történet. Ascher Tamás nem vett föl, teljes joggal, pocsék voltam, rémes monológokat vittem, egy verset nem tudtam elmondani. Aztán mentem Kaposvárra, nagyjából ugyanilyen összeszedetlenül, és amikor beléptem a terembe, na, ki ült Babarczy mellett? Hát Ascher. Az sem sikerült, de Babarczy adott egy esélyt a második fordulóra.

MN: Most meg tudsz élni, igaz?

PA: Most meg. A lakásomat a szüleimnek köszönhetem, és fenn tudom tartani magam. Amilyen ez a pálya manapság, ahhoz képest én nagy mázlista vagyok.

MN: Mit gondolsz a jövődről, ha szétnézel a mai színházi világban?

PA: Nem tudom, mert még az előző kérdésed dübörög a fejemben. Rettegek. Hogy most megy minden simán, szerepek, díjak, aztán jön valami törés. Amúgy látom a mai színházi világot, a szakmám gondjait, csak egyelőre nem tudom, tehetnék-e többet, mint hogy a dolgomat teszem benne.

MN: Lehet félni attól is, hogy korán jön a csúcs, hogy nincs hová tovább. Hamlet után mi van?

PA: Na, ettől nem félek, csak attól, amiről az előbb beszéltünk. Én annyi mindent beáldozok ezért a pályáért, a magánéletemet és minden mást... A próba után is próbálok. Viszem a figurát magammal az utcára. Csak a tanítás van még, de hát az is ugyanez.

MN: Ha álmodsz egy színházat, az milyen? Kik lennének ott?

PA: Az a színház Pécsen lenne, de lenne ott Duna is. És Mohácsi ott lenne. És vinnék sok mindenkit, akivel dolgoztam, most a Jadviga-brancsot biztosan.

Neked ajánljuk