És valóban: a díszlet- és jelmeztervezők ugyanúgy elválaszthatatlanok a színielőadásoktól, mint a rendezők vagy a színészek - ha a legtöbben keveset tudnak csak róluk, arról igazán nem ők tehetnek.
"Végül úgyis szürke lesz"
Pedig a díszlet- és jelmeztervezők közreműködése sokszor befolyásolja a rendezői koncepciót is. "Nincs annál jobb érzés, ha egy előadás vizuális képe összhangban van a rendezés filozófiájával. A rendezőknek általában van egy erős indíttatásuk, hogy miért az adott darabot választották, de ezenkívül sokan elég bizonytalanok, sok mindent hagynak a próbaidőszakra, a színészekre - meséli Khell Zsolt díszlettervező. - Viszont mivel nekem le kell adnom a komplett díszlettervet a kivitelezőnek legalább egy hónappal a premier előtt, a rendezőnek már a próba előtt gondolkoznia kell a darab felvetésein, az előadás koncepcióján, meg kell cáfolnia az én tévedéseimet - ez egy nagyon termékeny párbeszéd."
Hogy a tervezők szabad kezet kapnak, vagy egy konkrétabb elképzelést kell megvalósítaniuk, azt persze rendezője, sőt előadása válogatja. "Alkalmazott művészek vagyunk; ha képzőművész akarnék lenni, otthon festegetnék. Itt az a lényeg, hogy az alkotókkal közösen összehozzunk valamit, ami működik, és ha ehhez arra van szükség, hogy én kevesebbet adjak magamból vagy lemondjak egy-egy ötletről, az teljesen normális" - véli Nagy Fruzsina jelmeztervező. Hasonlóan gondolja Füzér Anni is: "A jelmezek és díszletek, amiket készítek, nekem nem önmagukban léteznek. Néha szakmailag jólesik elkészíteni egy míves, gazdag ruhát, de sikerüljön bármilyen jól, ha nincs igazsága, ha mindent elfed az előadásban, akkor nem működik." Vagy ahogy Izsák Lili látványtervező fogalmaz: "Ha én meghalok azért, hogy egy díszlet fehér legyen, a rendező pedig mindenképpen feketét szeretne, akkor végül biztosan szürke lesz." Igaz, ritka az ennyire sarkos eltérés a rendező és a tervező elképzelése között, mivel a legtöbb rendező sokszor dolgozik ugyanazzal a stábbal, így általában olyan tervezőt kérnek fel egy-egy munkára, akiről tudják, hogy az alapkoncepciót erősítő elképzelésekkel fog előállni.
Ha megvannak a tervek, a tervezők árajánlatot kérnek néhány lehetséges kivitelezőtől, végül átlagos esetben egy-két hétig folyhatnak a próbák a végleges díszletben és jelmezben. Persze addig sem vaktában keringenek a színpadon: az első állítópróba után (amikor felmérik, hogy pontosan mi hol fog elférni) felkerülnek a deszkákra a díszlet jelzései. "Ha megjön a díszlet és a jelmez, az a próbákon inspirációt jelent. Azzal pedig, hogy elhelyezem benne az előadást, tulajdonképpen 'eladom' a díszletet: ha működni tud, azzal egy látszólag furcsább díszlet is magától értetődővé válik; ugyanez igaz a jelmezre is, ahol a színész személyisége még egy áttétet jelent. A közönség előtt pedig eldől, hogy igazunk volt-e, azaz a nézőkben is hasonló asszociációk ébrednek-e a díszlet és a jelmez láttán, mint az alkotókban" - magyarázza Csizmadia Tibor rendező.
A folyamat lényegében ugyanígy zajlik a struktúrán kívüli előadások esetében is, legfeljebb a kisebb költségvetés és a fix működési támogatás hiánya miatt nagyobb a bizonytalansági tényező. "Mindig próbáljuk egy kicsit függetleníteni magunkat, hogy a díszlet és a jelmez ne legyen olyan meghatározó, így az előadás akkor is létre tud jönni, ha végül mégis egy sátorban kell előadnunk - mondja Polgár Csaba. - Egy színházban el kell fedni a teret, és mást létrehozni belőle, míg egy játszóhely nélküli társulatnál az éppen adott teret kell használni, azt kell másként láttatni."
"A kőszínház előnye, hogy van egy profi stáb, míg a független előadásoknál sok mindent magadnak kell megoldanod. Másfelől az ember munkáját akaratlanul is befolyásolja egyrészt az, hogy a közönség összetétele egészen eltérő a különböző struktúrához tartozó színházakban, másrészt a kőszínházi színpadok kialakítása: úgy érzem, hogy néha korlátoz az egyirányú, egy nézőpontos tervezhetőség, a dobozszerű színpad. Egy független produkcióban sokszor szabadabban tudom használni az adott tér nyújtotta lehetőségeket" - sorolja Izsák Lili.
"Másképp formálja a mellet"
Ha egy látszólag hétköznapi teremben látszólag hétköznapiasan öltözött színészeket látunk ténykedni, az még nem jelenti azt, hogy szabadságra küldték a díszlettervezőt, ha már a jelmeztervező úgyis elment. "Minden tervezést megelőz a dráma alapos elemzése; ennek segítségével lehet megtalálni azt a formát, amellyel egy gondolat a legjobban meg tud szólalni - ecseteli Füzér Anni. - Egy egyszerűnek látszó tér mögött is sok munka és gondolat van; az a kevés is ugyanolyan fontos, mint a leglátványosabb díszlet vagy jelmez." Ha pedig abszolút semmi pénz nincs egy bemutatóra, és tényleg saját ruhákban játszanak a színészek, akkor sem árt szabadkozva felhívni egy segítőkész jelmeztervezőt. "Ilyenkor elmegyek a színész lakására, aki megvendégel egy teával, majd együtt szétszedjük a ruhásszekrényét, és összeállítjuk, hogy miben legyen az előadáson" - mondja Nagy Fruzsina, hozzátéve: azért erre nem a "jelmeztervezés" szót szokta használni. A színészeken amúgy nem lehet kifogni: mesélik, hogy bár a Krétakör Siráj című előadásában az volt a rendezői utasítás, hogy mindenki abban játsszon, ami éppen aznap rajta van, azért valahogy mégis úgy alakult, hogy az egyik színészen mindig ugyanaz a kabát volt, míg végül már haza se vitte a próbateremből, a másik meg azokon a napokon mindig szépen kiöltözött.
A jelmeztervező feladata nem ér véget a látható ruhadarabokkal. "Fel kell készülni arra is, hogy a rendező egyszer csak úgy dönt, mégis vetkőzzön a színész, vagy legalábbis vegye le a cipőjét. Másrészt egy hatvanas években játszódó előadásban nem lehet egy mai melltartót használni, mert egy korabeli darab egészen máshogy formázza meg a mellet - enged bepillantást a ruha alá Nagy Fruzsina. - Ha lehet, szeretem kitalálni az embert a sminkjével, ékszereivel, a kontaktlencséjének színével együtt."
Persze az sem egyértelmű, hogy mikor legyen korhű a jelmez. "Ahogy a világ változik, úgy változik a vizuális kultúra is - például, hogy ma milyen információt közvetít a korabeliség a befogadónak. A korszerűség sem feltétlenül csak abban mutatkozhat meg, hogy mai ruhákat viselnek a szereplők. Ez önmagában rendkívül egyszerű megfejtése volna egy előadásnak" - véli Füzér Anni.
"Piciket álmodhatunk"
Hogy mindez mennyibe kerül, az még a kőszínházakon belül is szélsőségesen változó; ha ugyanis - mint némely vidéki színháznál - van saját gyártóműhely, úgy csak a nyersanyagárat kell kifizetni. Így akár már 1-2 millió forintból is kijöhet a látvány - de ha nincs saját műhely, vagy ha az nem tudja megvalósítani az elképzelést, akkor ma 3 és 10 millió forint között változnak az árak. "A 10 millió ma már a plafonok plafonja, noha 2-3 éve még 20 milliós díszletet terveztem - emlékszik vissza Khell Zsolt. - Röpke két év alatt a felére csökkent az összeg, és a honorárium még ennél is brutálisabban süllyedt. Sokan nem is tudnak megélni ebből, és a díszlettervezés mellett kiállítás-kivitelezésben, a filmszakmában vagy akár statisztaként dolgoznak."
A struktúrán kívüli színházaknál a honorárium nem tud csökkenni, mert már így is megesik, hogy egyes tervezőknek szeretetből kell dolgozniuk. "A legutóbbi független előadásom díszlete és jelmeze a tizedébe került a legutóbbi kőszínházi előadásénak" - mondja Izsák Lili. "Igaz - teszi hozzá Nagy Fruzsina -, a jelenlegi, enyhén kaotikus finanszírozási rendszerben már az is megeshet, ami korábban soha: hogy egy bőkezűen támogatott struktúrán kívüli előadásban több pénz jut a látványra, mint egy patinás kőszínházban. A színészeken nem lehet spórolni; persze hogy onnan vonják el a pénzt, ami nélkül még lehet előadást csinálni. Ez érthető, de nagyon fájó nekünk, mivel az a szakmánk, hogy nagyokat álmodjunk. Így nagyon piciket álmodhatunk, és még így is ezer kompromisszumot kell meghoznunk." Nagy Fruzsinával most fordult elő életében először, hogy nem a tervezéssel kezdte a munkát, hanem azzal, hogy végigtúrta az összes jelmezraktárt. "Most úgy néz ki, hogy olyan világot tudok létrehozni, ami bele is fér a szűkös költségvetésbe, de mégsem érzem úgy, hogy nem volt jelmeztervezés, hogy nem adtam hozzá semmit magamból."
"Régebben amint felkértek egy munkára, el lehetett kezdeni gondolkozni a koncepción. Ma már az első körben tisztázni kell, hogy nagyjából mennyivel lehet zsonglőrködni - magyarázza Khell Zsolt. - Jó, ha az ember a tervezés közben tudja, hogy mi mennyibe kerül, mert akkor azt is tudja, hogy honnan lehet úgy elvenni, hogy az még ne látszódjon meg annyira. Lehet ezt így is csinálni, de ha a látványvilág szedett-vedett, abban kell, hogy legyen egy erős képzőművészeti szándék, hogy egységet lehessen létrehozni. Ha nincs pénz négy egyforma szék megvételére, ott ügyesnek kell lenni, hogy jelentsen valamit az, hogy négy különféle szék van." A jelenség mindemellett nem teljesen egységes: a zenés színházi előadásoknál például "most többet költenek a látványvilágra, mint korábban, mert ott fontos, hogy a műfaj ezen keresztül is definiálja önmagát" - állítja Csizmadia Tibor.
A nehéz helyzet miatt volt, hogy egy színházigazgató felvetette: egy új bemutatóhoz nem kellett volna drága díszletet rendelni, elég lett volna egy az elképzelthez hasonlót kölcsönkérni egy másik színháztól. De azért úgy tűnik, itt még nem tartunk. "Ha egy előadás akar valamit, ha egy gondolat megfogalmazása érdekében készül, akkor az mindig önálló műalkotás. Minden egyes előadáshoz saját gondolat kell; ha ez a gondolat esetleg egy már meglévő térben ölt testet, azt tudomásul kell venni. De ha ez nem egy gondolat közvetítése, hanem csak praktikus, anyagi szempontok érdekében történik így, akkor nem jön létre műalkotás" - véli Csizmadia, majd elmeséli: "Mialkovszky Erzsébet egyik utolsó jelmeze egy szolnoki Nem élhetek muzsikaszó nélkül-előadáshoz készült, amit én rendeztem a nyolcvanas években. Erzsébet nagyon komoly, nagy művész volt, izgalmas volt vele a közös munka. Néhány évvel később láttam, hogy a jelmezeket kölcsönadták egy nyíregyházi előadáshoz; borzasztóan furcsa volt látni, hogy a szellemi termék, amit létrehoztunk, hogy jelenik meg egy másik koncepcióban. Kicsit olyan volt, mintha a gyermeket, akit én hoztam világra, egy bizonyos kor után más kezdené el nevelni."
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne használni egy színházi jelmezraktárt egy új előadás születésekor, sőt Füzér Anni szerint erre egyre többet kérik a tervezőket. "Amikor több volt a pénz, akkor is értelmetlen lett volna nyolc frakkot varrni, ha egyszer volt nyolc frakk a raktárban, ami minden szempontból megfelelt - mondja. - Ez szerzői jogok kérdése is: egy kolléga jellegzetes darabja nem emelhető át egy másik előadásba. De azért arra figyelnek, hogy Ruttkai Éva cipőjét vagy ruháját ne vegyék elő csak úgy; vagy ha igen, akkor azért, hogy az valami pluszt jelentsen a színésznek. Van, hogy valaminek nincs vizuális információtartalma, de a színész beleszeret, és mondjuk, nem engedi lecserélni a rongyos jelmezét, mert abban ott van az a 200 előadás. Ezek többek, mint ruhák - ezeket nem tudod megvenni a boltban."
