Magyar Narancs: Tíz évvel ezelőtt tánctársulatként vagy színházi társulatként alapítottad meg a csapatodat?
Szabó Réka: Akkor sem érdekeltek a műfaji besorolások, inkább az izgatott, hogy megtaláljam azt a színházi nyelvet, legyen az verbális vagy nonverbális, amin meg tud szólalni a problematika, ami foglalkoztat. Kétségtelen, hogy a tánc felől jövök, ezért meghatározó volt a mozgás eleinte, de rögtön színházi előadásokat hoztunk létre, még akkor is, ha a mozgás volt a fő kifejezőelem.
MN: Miért Kábé tíz a születésnapi fesztiválotok címe? Nem tudod pontosan, mikor alakultatok?
SZR: A társulat születése természetes folyamat volt, és nem egyetlen döntés. Amikor 2006-ban hivatalosan a Tünet Együttes nevet választottuk, meg kellett jelölni egy dátumot, hogy mikor alakultunk. 2002 lett az, mert akkor mutattuk be a Véletlen című darabunkat, ami azóta is repertoáron van, illetve idén volt belőle az utolsó előadás. Ugyanakkor 2003-ban kapott a csapat először működési támogatást, és 2004-ben született a Karc című előadás, amihez meg én kötöm a csapat létét.
MN: Azonnal társulatban gondolkodtál?
SZR: Eleinte nem, mert azt gondoltam, hogy az hamar bezárul, és önmagát ismétlő közeggé változik át. Lesz egy produkciós kényszer, azokat az embereket kell foglalkoztatni, akik a társulat tagjai, engem meg a felfedezés hajt, azt akarom, hogy minden próbafolyamat során felfedezzünk valami újat. Gondoltam, hogy amikor jön az ihlet, ahhoz mindig összehívok majd egy csapatot. A Karcnál pedig egy olyan fajta színháznyelvi újdonságot sikerült a színpadra vinni, ami eldöntötte, hogy együtt maradunk. Akkor dolgoztam először táncosokkal és színészekkel vegyesen, bár előtte is jelen volt a verbalitás. Pont az vált érdekessé, hogy ebben ássunk mélyebbre, mert annyi mondanivalónk van egymásnak is meg a közönségnek is.
MN: Kipróbáltad magad alkalmazott rendezőként a Katonában, a Gyász című előadásban. Milyen élmény volt? Tudnád ezt csinálni?
SZR: Zsámbéki Gábor látta az Alibi című előadásunkat, és ez alapján keresett meg minket, így jött létre ez a koprodukció. Bizonyos szempontból rámentem arra az előadásra, pedig csupa olyan színésszel dolgoztam együtt, akik igazán akarták, hogy történjen velük valami, mégis olyan falakba ütköztem, amiket nem lehet egy próbafolyamat alatt lebontani. A kőszínházi színészek ahhoz vannak hozzászokva, hogy bejön a rendező egy darabbal, egy szereppel, amiről gondol valamit, és a színész végül a szerepen keresztül mutatja meg magát. Mi általában a személyesből indulunk, nincs szerep, hanem problematika van, és a szereplők személyiségéből dolgozva jutunk el egy általános szerepig.
MN: Hogyan foglalnád össze a társulatnak ezt az elmúlt nagyjából tíz évét röviden?
SZR: Szuper időszak volt, örömmel dolgoztunk, erős volt a kohézió. Lehetett érezni, ahogy nő a közönségünk, nem lehetett jegyet kapni az előadásokra. Sikerült olyan nyelven megszólalnunk, ami szélesebb közönséghez eljuttatta ezt a művészeti formát. A kortárstól, az absztrakttól, pláne a tánctól van egy idegenkedés. Nyilván az előadásaink humora is oldó tényező, és a verbalitással keverve a mozgás megfoghatóbb lett.
Közben kaptunk támogatást, ami hihetetlenül lassan, de évről évre nőtt. Lassan reagáltak ránk, de aztán azt éreztem, hogy már nem lehet kikerülni minket. Tényleg a semmiből jöttünk. Nagyon kevés társulatnak sikerült így betörnie a kiemelt társulatok közé. A működési támogatást megítélő kuratórium olyan emberekből állt akkoriban, akiknek az innovatív művészet és gondolkodás volt fontos, és nem a műfaji határok.
Olyan csapattá váltunk, ami nemcsak produkciókat hoz létre, hanem hitvallásának tekinti, hogy közelebb hozza ezt a műfajt a középiskolásokhoz, olyan akciókban gondolkodik, ami az emberek hétköznapjaiba csempészi a kreativitást, jótékonysági előadást csinál a győri börtönben, részt vesz a szakmát érintő közügyekben, reagál a társadalmat érintő problémákra.
MN: Mikortól lankadt irányotokban a kurátorok figyelme?
SZR: Két éve szétválasztották a kuratóriumot színházi és táncos részre. A színházasoknak túl táncos, a táncosoknak túlságosan színház vagyunk. A kurátorokat is lecserélték: most szinte alig ül ott olyan, akinek a kortárs művészet az elsődleges, fő terepe. Pár éve a szakma kidolgozott egy szempontrendszert, és furcsa módon az idei döntésnél is pontoztak a kurátorok - csakhogy a pontszámnak nem sok köze volt a megítélt összeghez, magyarázat nincs. A Tünet az egyik legtöbb pontot kapta, mégis a kiemelt társulatok közül egyedülálló módon radikálisan csökkentették tavalyhoz képest a támogatását.
MN: A függetlenek közül többen is elkezdtek foglalkozni társadalmi és politikai kérdésekkel. Összefüggésben lehet ez azzal, hogy a kulturális kormányzat el szeretne lehetetleníteni benneteket?
SZR: Nem gondolom, hogy pusztán erről szólna. Nem elsősorban a politizálás érdekel minket, viszont a független terület nagyon érzékeny azokra az értékekre, amelyeket most sárba tipor a politika. Nyilván nem vagyunk olyan tényező, hogy sokkal kevesebb ember szavazna rájuk, ha ezt a területet úgy, ahogy van, eltörölnék a föld színéről. Ahogy valószínűleg akkor sem, ha megszűnik az elméleti fizika. Tavaly az ELTE-n fizikatanári szakra egy jelentkező volt. Hihetetlen, hogy ez mit mutat az ország állapotáról, és aki nem látja, hogy mindez a katasztrófa felé sodor minket, az vak. Egy kőszínház vagy egy intézmény igazgatóit, repertoárját különböző módszerekkel lehet befolyásolni, a függetleneket nem lehet kontrollálni, mert Tünet Együttes speciel nincs, ha én nem vagyok. Illetve minket úgy lehet kontrollálni, ha megszüntetik a támogatásunkat, akkor nagyon nehéz lesz azt a minőséget fenntartani, ahova eljutottunk. Akkor majd mindenkinek más munka mellett kellene ezt csinálnia, márpedig egy táncos a napi hét óra próba után nem vállalhat mellékállást. Nem lehet egy lakás sarkában éjjel próbálni a darabokat, vagyis persze lehet, de az már nagyon más színvonal lesz. Vissza fogunk menni az elnyomott underground kultúrába, abba az időbe, amikor ez a műfaj az ellenállás melegágya volt. Érdekes, hogy még azt sem ismerik fel a döntéshozók, hogy ezekkel a döntésekkel hihetetlen összefogást generálnak ezen a területen.
MN: Valóban működik ez az összefogás?
SZR: Sok jele van annak, hogy együtt tudunk mozdulni bizonyos dolgokban. A Jurányi Inkubátorház is egy ilyen jelképe ennek, vagy az, hogy a Független Előadóművészek Szövetsége (FESZ) megerősödött, és elkészülhetett a tiltakozó videó. Öt évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Ahogy álmomban nem gondoltam volna, és ezzel nagyon nehéz szembesülni, hogy ezt a területet így el lehet söpörni. Nem volt benne a pakliban, nem volt a játékszabályok között. Azt gondoltam, hogy ha jól végezzük a dolgunkat, ha sikereket érünk el, akkor ilyen nem történhet. De olyan mértékig lényegtelen ma, hogy ki mit tesz le az asztalra, hogy az önmagában demoralizál és ellehetetlenít.
MN: Ki lehet erre találni még valamilyen túlélési stratégiát?
SZR: Tizenegymillió-hétszázezer forint támogatást ítéltek meg nekünk idénre, amit nem kaptunk még meg, és ami egyébként a fele annak, amit 3 évvel ezelőtt kaptunk. Közben meg nyolc emberről és egy helyről van szó. Olyan megalázó, hogy ezért a pénzért remeg az ember gyomra mindennap fél éve, ha felkel. Ráadásul pletykákból élünk, ugyanis hivatalosan senki nem kommunikál velünk. Arról például, hogy ők minden törvényes határidőt átléptek, amely alatt szerződést kellett volna kötni velünk. Most derült ki, hogy ennek a január óta meg nem kapott pénznek még zárolják több mint a harmadát, így kevesebb mint hét és fél millió forint marad, amit nem is fizetnek ki idén, de december 31-ig számoljak el vele. Ha megkapjuk, akkor is arra elég, hogy márciusig kihúzzuk.
MN: Utána milyen perspektíva van?
SZR: Nagy a kísértés, hogy az ember elmenjen külföldre, ha fiatal és tehetséges, vagy elhagyja a pályát, és belefogjon valami másba. Biztosan lesz egy kemény mag, amely kitart és ellenáll, és képviselni fogja ezt az underground vonalat, miközben éhezik. Hogy melyik csapatba fogok tartozni, nem tudom. Nyilván nem mindegy, hogy az ember mennyi idős és van-e családja. Tulajdonképpen az is elég lehangoló, hogy mennyire nem tanultuk meg kifejezni a szolidaritásunkat. Lassan reagálunk a folyamatokra, de a tömegnek egyébként is van egy ilyen tehetetlensége. A Voks című legfrissebb darabunk központi témája pont ez. Sokáig tart, míg megértjük, hogy muszáj tennünk valamit. A Propaganda című előadásban csináltam egy olyan jelenetet, hogy kézen állok egy dobogón, miközben az egyensúlyozásról beszélek, arról, hogy minden pici kilengésre reagálnom kell a korrigálásban, különben nem tudom visszahozni magam. Ez az, amit a jelenről tudok mondani, hogy nem szabad megvárni, amíg nincs visszaút.
MN: Mit terveztek a szülinapra ezek után?
SZR: December 6-8-án a Trafóban korszakot zárunk. Az esemény - épp azért, mert abban élünk, amiben - nemcsak a Tünetről kíván szólni, nem a sikerdarabjainkat sorakoztatja fel, hanem egy olyan egyszeri és megismételhetetlen eseménysorozatot szervezünk, ami össze akarja hozni a szakmát és mindazokat, akiknek fontos a kortárs művészet. Hogy legyenek találkozások, legyenek beszélgetések.
Névjegy1969. január 18-án született Budapesten. Az ELTE TTK matematika-számítástechnika szakán szerzett diplomát, és közben hobbiszinten foglalkozott a tánccal. 1988-ban végezte el az ORI Akrobatikus Revütáncosképzőjét, ahol a fedőnév alatt kortárs táncos képzés folyt, többek között Berger Gyula és Jeszenszky Endre vezetésével. 1994-ben válogatta be a portugál származású koreográfus, Rui Horta egy Magyarországon készülő darabjába. 1994-ben elvégezte a Modern Táncpedagógus Képzőt. 1995-ben kezdett saját koreográfiával kísérletezni. 1995 és 1998 között Gál Eszter, Kulcsár Enikő és Berger Gyula produkcióiban dolgozott. 1999-ben és 2000-ben a Javier de Frutos D. C. tagjaként a Mazatlan című darabbal járta Európát. 2001 februárjában az akkori kortárs tánc és zenei szcéna néhány fontos alkotójával megrendezte a Thomas Mann utolsó regénye által inspirált A kiválasztott - legenda szűrt fényben című darabját, amely a VII. Alternatív Színházi Szemlén a legjobb táncelőadás díját és egyben a főváros díját nyerte el. Ebben az évben mutatja be Ladjánszki Mártával közös munkáját, a több nemzetközi díjat nyert Miféle gyöngédséget. 2001 és 2003 között a Magyar Éva által vezetett Sámán Színház két darabjában is dolgozik. 2002-ben született a Véletlen című tudományos matematikai ismeretterjesztő táncjáték (Mérő László egotripperünk közreműködésével), és elkezdődött számára a saját társulati időszámítás. |
