A magát jugónak valló Kossuth-díjas író a Franciaországban ismertté vált koreográfus párizsi lakásán írta a versek jó részét, már színházi szándékkal. Volt értelme, mert Nagy József most másodszor készített előadást a veretes szövegektől inspirálva. Először 1992-ben, Orfeusz létrái címmel - akkor is Bicskei Istvánt kérte fel az együgyű szerepére. Bicskei ezúttal versel is, és közbeszőtt Nietzsche-szövegeket recitál bolond hangon, miközben tárgyakkal, mozdulatokkal játszik. Először szánalmat, majd tiszteletet ébreszt a viccesen melankolikus alak. Vak Vigh Tibike, a kannát cipelő költő, a pipogya pápa, egy letört nádszál vagy az angyalok - ezeknek a szövegeknek a mikrohősei a színpad másik oldalán már csak lecsupaszított mozdulatokban jelennek meg. A művészt, a filozofikus Vilit alakító Nagy József fullasztó gumiálarcban és hosszú fehér parókában táncolja el az időtlenségüket. Akár egy butoh táncos: csoszog, tekereg, klimpíroz egy kiszuperált zongorán, vagy épp szoborcsoportot képez egy kályhacsővel. A színpad közepén pedig egy kisebb színpadon, festékből, vízből, agyagból, homokból, üvegből épül ugyanez a mikrovilág. Az Együgyű, a Művész és a Tükör háromszöge ritmikusan váltakozik, majd végül összeér, és a szeretetteli tükör előtt ott vagyunk mi, akik a magunk esendőségébe nyertünk betekintést.
Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, november 26.
