Amikor megkértem néhány politikailag aktív, középiskolás barátomat, írják le, mit tartanak a közoktatási rendszer legnagyobb hiányosságának, rengeteg olyan dolgot soroltak fel, ami nekem, egy budapesti elit gimnázium tanulójaként soha nem jutott volna eszembe. Rámutattak arra, hogy óriási szerencsém van, hiszen nem érzékeltem, hogy tanáraim „fura, behatárolhatatlan tömbként” tekintenének az osztályomra, hogy jó néhányan lemorzsolódnának még az érettségi előtt (elvégre tizenhat éves korig kötelező csak az iskola…), hogy a vezetőség teljesen figyelmen kívül hagyná a diákok véleményét. Alig, szinte sohasem szembesültem ilyesmivel, így nem is lenne őszinte, ha a fenti gondokról írnék.
A rengeteg sebből vérző közoktatás engem legfájdalmasabban érintő pontjáról viszont órákig tudnék mesélni.
Amit a leginkább hiányolok, az a rendszerkritikus gondolkodásra, a közügyek értelmezésére, ne adj’ isten, a minél aktívabb közéleti szerepvállalásra való felkészítés. Természetesen nem azt várnám, hogy apró politikusokat képezzenek a gimnáziumokban, szakközépiskolákban, szakiskolákban, de a most működő „rendszer” elfogadhatatlan. A politika hivatalosan mind az egyetemekről, mind a közoktatási intézményekből ki van tiltva. Ez az álláspont az általános hozzáállást tekintve – miszerint csak pártpolitika létezik, illetve mindenkit kötelező jobb- vagy baloldaliként kategorizálni, a saját táborát pedig senki sem kritizálhatja – talán nem is baj. Mégis fontos lenne bevezetni valamit az alapvető fogalmakat tisztázó társadalomismeret mellé, hogy folyamatosan reagáljanak a minél elfogulatlanabb felnőttek a mindennapi történésekre. Erre pedig azért van feltétlenül szükség, mert ma Magyarországon nincs diák, aki ne találkozott volna óráján saját nézeteit terjesztő oktatóval. A tanárok világnézete azonban nem egységes – remélhetőleg a pedagóguskar etikai kódexe kijavítja e szörnyű hibát –, így kiegyensúlyozottabb vélemények mellett egészen szélsőséges állásfoglalásokat is hallanak a tanulók. Ezzel nem is lenne gond, ha szerepelne a tantervben óra, amelyen helyükre kerülnének az esetleg egészen radikális nézeteket valló okos felnőttek mormolta félmondatok, értelmeződnének kifejtetlen gondolataik. A hírhedten passzív 14–18 éves korosztály szinte csak ilyen informális megszólalásokon keresztül találkozik közéleti reflexiókkal, így nem csoda, ha nincs túl sok kedvük a politizáláshoz. (Ha mégis van esetleg, a játszva befogadható üzenetekkel közeledő szélsőjobboldal lesz számukra szimpatikus.)
A 2012–2013-as tanév telén zajló tüntetések során rengetegszer tették fel a kérdést: miért a hallgatók tiltakoznak a középiskolás diákok helyett? Noha az egyetemisták szájából egyszerű válasz lehet a szolidaritás, a felelősségvállalás, érdemes tovább gondolkodni kicsit. A mostanában tüntető generáció az első, amelynek tagjai 1989 után születtek, így szüleink, átélve a rendszerváltást, nem sulykolták belénk – még ha úgy gondolják is –, hogy pár századmagunkkal sétálgatni a városban teljesen felesleges; ismerünk pozitív példákat külföldről, ezért hisszük, hogy a demokrácia nem csak azt jelenti, hogy négyévente húzunk egy ikszet valahová.
A fenti felfogás azonban szinte csak az egyetemi hallgatók között terjedt el. A felsőoktatási törvény első módosítását követő, 2012 februárjában zajló tüntetések résztvevőinek átlagéletkora megmutatta, hogy a felvételi előtt álló középiskolásokat nem érdeklik még az őket közvetlenül érintő politikai döntések sem. Ezért pedig a közoktatást lehet és kell hibáztatni. Ez a tendencia később változni látszott – valószínűleg a demonstráló egyetemisták mutattak példát a fiatalabbaknak –: majd’ egy évvel később, az államilag finanszírozott egyetemi helyek számának további csökkentése után végzős diákok is szerveztek többezres tüntetést. Eközben jó pár iskolában tiltakoztak ülősztrájkkal, és megalapították a Középiskolai Hálózatot, sokan csatlakoztak a HaHához, később az egyetemfoglalókhoz.
A mozgalmak tagjainak szerintem legfontosabb feladata a látásmódjuk elterjesztése – sajátjuk mellett az idősebb generációkban ugyanúgy. A „felnőttek” szemléletmódjának megváltoztatása pedig önös érdekké is válhat, ha a szülőkről, nagyszülőkről van szó, hiszen az aktivizmus könnyen generálhat vitákat. Saját tapasztalataim alapján a civil politikai kultúra nemléte okoz konfliktusokat: sokan nem tudják elhinni, hogy ellenzéki pártok támogatása nélkül is működnek a mindenkori kormányt bíráló csoportok. Ugyanebből a forrásból táplálkozik az elterjedt, a demonstrációkat, fórumokat teljesen értelmetlen, hatástalan időtöltésként beállító vélemény is. Posztszocialista országban élünk, így nem csoda, hogy sokakat a retorzióktól féltenek, én magam is rengetegszer hallottam a „tudják a nevedet, nem vesznek fel egyetemre, nem kapsz majd munkát” mondatot.
Az esetleges családi ellenérzések szerencsére hatástalannak tűnnek, aki egyszer csatlakozott valamelyik diákcsoporthoz, politikailag aktív is marad. A mozgalom egyszerűen átvette a hiányzó tanóra szerepét, tagjai közül pedig egyre több, a világot kritikusan szemlélő, a közügyek felé érdeklődéssel forduló tizenéves kerül ki.
A szerző érettségiző diák, a Hallgatói Hálózat aktivistája.
