Balogh Gábor szélsőjobboldali publicista, az ELTE BTK HÖK korábbi kommunikációs bizottsági elnöke még januárban tette közzé Who the fuck is HaHa? című írását, melyben a bázisdemokratikusság és a felelősség kérdéseit járja körül. Természetesen arra a következtetésre jut, hogy a bázisdemokráciában (amit ő anarchizmusnak is nevez) nem létezik felelősség, hiszen a Hallgatói Hálózatból senki nem kötelezhető arra, hogy takarítsa le az egyetem faláról a diáktüntetések néhány graffitis jelszavát. Eltekintve attól, hogy a felvetésnek eleve nem volt sok értelme – nyilván az ellenpéldaként említett HÖOK tagjai sem feleltek volna azért, ha valaki történetesen a szervezet mindenki előtt ismert szimbólumait festi a falra, ráadásul néhány HaHa-s aktivista ki is fizette a graffitik eltávolításának költségeit –, érdemes feltenni a kérdést, vajon a választással szükségképpen együtt jár-e a képviselők felelőssége és elszámoltathatósága.
| ||
Mindez arról jutott eszembe, hogy Nagy Dávid HÖOK-elnök „megsértve érzi magát”, amiért az Európai Hallgatói Unió (ESU) budapesti közgyűléséről német, osztrák és svájci diákok Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes beszéde alatt demonstratíve kivonultak. „Ha valaki kritikát fogalmazott és fogalmaz meg a kormányzat oktatáspolitikájával szemben Magyarországon, az a HÖOK, de ezt kulturáltan, a megfelelő időben és helyen, az oktatási vonatkozásoknál maradva tesszük” – írja elnöki beszámolójában Nagy, megfeledkezve arról, hogy a külföldi diákok többek között a fiatalok nemzetközi mobilitásának alkotmányos korlátozása ellen is felszólaltak, tehát az ESU egyik fő értéke mellett álltak ki. Az elnök megfeledkezett egyúttal arról is, hogy a hely és az idő nagyon is alkalmas lenne a kulturált, oktatási vonatkozásoknál maradó kritikákra, ehhez képest a HÖOK sem a hallgatói szerződés, sem az autonómiát csorbító kancellári intézmény lehetőségének alkotmányba foglalása ellen nem tiltakozik. Előbbit még támogatja is, ha „nem kényszerként, csak az elveket rögzítve” történik.
Igen, ez ugyanaz a HÖOK, amely korábban többször kijelentette, hogy elvi alapon utasítja el a hallgatói szerződést, amely februári közgyűlésén olyan határozatot hozott, hogy nem tárgyal a kormánnyal, amíg az összevissza módosítgatja a jogszabályi környezetet, továbbá feltételként szabta meg, hogy a felsőoktatási kerekasztal-ülések jegyzőkönyvei legyenek nyilvánosak. Jegyzőkönyvet azóta sem látott senki, a kormány alaptörvénybe foglalta az idézett rendelkezéseket. Ennek ellenére két további közgyűlése alkalmával a HÖOK a tárgyalások folytatása mellett döntött, és elfogadta a tartalmában enyhített, ám elveiben változatlan szerződést (ezen közgyűlések jegyzőkönyvei sem nyilvánosak, utóbbin a tagság zárt ülést szavazott meg).
Mivel védekezik Nagy Dávid? Egy 168 óra-interjú az érvek teljes eszköztárát felvonultatja. Azért biztos benne, hogy a hallgatók elégedettek lépéseivel, mert a közgyűlés döntéseit hajtja végre, melynek tagjait hallgatók választják. Az alkotmány bírálata nem a HÖOK feladata, hiszen Nagy Dávid és szervezete nem politikai szereplő, ellenben a szerződést a különböző pártok sajnos politikai kérdéssé tették. A jegyzőkönyv ugyan nem nyilvános, de a konszenzusos döntés megismerhető, az ülés pedig azért volt zárt, hogy a média ne tudjon beszámolni az ott elhangzottakról (a sajtótól való félelem talán alaptalan, az Index cikke szerint az ESU-közgyűlésen ott volt a hirado.hu és a Magyar Nemzet Online is, Navracsics beszédének külföldi bojkottját mégsem tartották említésre érdemesnek).
A hallgatóság felelős vezetője tehát kizárólag procedurális érvekkel támasztja alá cselekedeteit (a szerződés esetében a kötelezően itthon ledolgozandó időtartam a felére csökkent, ám ez semmiképpen sem elvi változás, a nyilatkozattá átkeresztelést maga Nagy is szómágiának nevezi beszámolójában). „A választóim akaratát képviselem, a jog szerint sem tehettem mást” – mondja az elnök, és ha mindehhez hozzátesszük a külföldi és belföldi kritikák rutinszerűen felháborodott elutasítását, megkapjuk a harmadik jellemvonást, mely a Nemzeti Együttműködés Rendszerének olajozott gépezetébe illeszti a HÖOK-ot.
A legnagyobb baj nem is az, hogy az agyonhivatkozott választási eljárás ésszerűsége a HÖK-ök esetében erősen megkérdőjelezhető, vagy hogy a politika Nagy Dávid-i fogalma egyszerűen értelmezhetetlen. Sokkal problematikusabb, hogy a HÖOK működésének átláthatatlansága tényszerűen a voksolás egyszeri aktusára korlátozza a mezei hallgatók érdemi beleszólási lehetőségét, ezzel pedig a szervezet és annak vezetősége kibújik a folyamatos felelősségvállalás alól.
Ha valaki felszólal egy hallgatói fórumon, az adott esetben talán nem sokat nyom a latban, de véleményét legalább névvel, arccal, a többiek előtt nyíltan vállalja az illető. Abban viszont senki sem lehet biztos, hogy mi – és főleg miért olyan változó – Nagy Dávid és a HÖOK véleménye a felsőoktatás mégoly kardinális kérdéseiről.
A szerző az ELTE kommunikáció és szociológia szakos hallgatója, a Hallgatói Hálózat aktivistája.
