A jövő héten a Zenegyűlölő a bajor fővárosba teszi át jéghelyét, de arra a koncertre már visszatér, amelyen Schiff András zongorázik (Mozart: d-moll zongoraverseny, K. 466) és vezényli a Budapesti Fesztiválzenekart (műsoron Haydn és Schubert egy-egy szimfóniája, valamint Mozart: Don Giovanni nyitány; MűPa, 9-én és 10-én 19.45, illetve 11-én 18.00), és ezzel bepótolja februárban meghirdetett, de betegsége miatt elmaradt koncertjeit. A Don Giovanni nyitányához nem is idézhetünk mást, mint Hoffmann véleményét: "Mozart a nyitány megkomponálását állítólag napról napra halasztotta, pedig az opera már régen elkészült, és még az előadás előtti napon is vidáman sétálgatott, mikor az aggódó barátok azt hitték, hogy végre az íróasztalnál ül. Végül, azt beszélik, a bemutató napjának hajnalában néhány óra alatt komponálta meg a nyitányt, úgy, hogy a szólamokat azonmód, nedvesen vitték a színházba." Noha Hoffmann velejéig romantikus volt, azért ennek a mesének nem akar felülni: "Hát tényleg azt hiszitek, hogy minden nyitányok nyitánya, amelyben az opera összes motívumai már elevenen és pompásan felsejlenek, nem volt éppúgy készen, mint az egész mű, még mielőtt a nagy mester a lejegyzéshez tollat ragadott volna?!" És hozzáteszi: ha valóban igaz az anekdota, akkor azzal Mozart legfeljebb a barátait akarta ugratni, akik olyannyira szorongtak érte. Hoffmann kijózanítani akar, de közben egy másik, sokkal mámorosabb és hóbortosabb képzetet lendít játékba; hogy az egész, háromórás opera ("az operák operája" - írta róla Hoffmann) Mozart fejében volt a lejegyzés előtt, az sokkal kevésbé valószínű, mint a nyitányról költött adoma. Ráadásul azt sugallja, hogy a nagy zsenik voltaképpen a természet munkájának puszta közvetítői, amolyan tárolóedények, melyekből a remekmű egyetlen intésre, semmiféle emberi beavatkozást nem igénylően zúdul a befogadás kelyheibe.
Szegény Hoffmann! ' bizonyára így szeretett volna komponálni, de a természetnek más terve volt vele, és nem zeneszerzőként, hanem íróként nyújtott neki nem hervadó babért, és másféle italokkal táplálta máját-veséjét. Nekünk, kései befogadóknak meg legfeljebb a búzasör mellé csinosan tálalt retek (Radischen) illetve bajor körözött (Obazda) marad. És a müncheni sörházban a berlini Friedrich Schleiermacher (képünkön), a művészetvallás (Kunstreligion) hitében az egyik legfőbb Hoffmann-előfutár szavain himbáljuk elménket: "Az érzék/értelem (Sinn) három irányát mindenki ismeri a saját tudatából; az egyik befelé, az Énre irányul, a másik kifelé, a világszemlélet meghatározatlansága felé, és a harmadik, mely e kettőt összeköti, amikor is az érzék/értelem a kettő közti folyamatos nyugtalan lebegésben csak a két irány legbensőbb egyesülésének feltétel nélküli elfogadásában (Annahme) lel nyugodalmat, ez az irány az önmagában tökéletesen befejezettet, a művészetet és annak termékeit célozza." Mindezt elmondva a stüszikalapos bajor fizetőpincérnek (Herr Ober), értelmünk-érzelmünk nyugodalmat lel, és erre még egy rundót rendelnénk, ám ő lépteinket kifelé, egy nagyon is meghatározott és eddig nem sejtett negyedik irány, azaz a kijárat (Ausgang) felé tereli évtizedes gyakorlatban szerzett bölcseleti rátermettséggel.
