Persze A Rajna kincse zenekari előjátéka tényleg káprázatos akusztikai lelemény, az első "álló zenék" egyike a muzsika történetében, mondja Ligeti barátunk, akire ugyancsak hatott, noha a wagneri "nagyot akarást" utálta. Mindenesetre Fischer Ádám (az Operaház friss főzeneigazgatója) ezt (MűPa, Bartók terem, 7-én és 9-én 18.00) és a Walkür című zenedrámát (ugyanott 8-án és 10-én, 16 órai kezdettel) vezényli két-két estén a Rádiózenekar élén, nemzetközi énekesgárdával. A kezdési időpontokból láthatjuk, milyen rettenetes hosszú darab például a Walkür, de senki ne rettegjen: mindenki eléri a jól megszolgált rajnai rizlingjét, hogy leöblítse a Tűzvarázst. És reménykedjünk, hogy a fizetőpincér hálátlan szerepében nem Alberich, a gonosz törpe (képünkön 1869-es szerelésben) lép fel, aki elköveti a legnagyobb bűnt: megátkozza a szerelmet. És benyújtja Wotannak meg az egész, Walhallában székelő bagázsnak a számlát.
csontzene - A nibelung számlája
Idézet egy 1853-ban íródott naplóból: "Délutáni alvás a díványon. Ébredés A Rajna kincse zenekari bevezetésének koncepciójával (Esz-dúr hármashangzat). Elmerülés a víz zúgásába-mámorába."
Richard Wagner jegyezte fel mindezt, és persze a Zenegyűlölő Baráti Alapítvány tagjai (a továbbiakban: ZEBRA) már készek is a megfejtéssel: A mester súlyos részegségét aludta ki ama nyugati (a dolog Genovában esett), ugyanakkor a legészakibban ködös mondákkal foglalkozó operai kanapén. Tévedés, barátaim, súlyos, ráadásul. Mert Wagner megrögzött antialkoholista volt, szaporítva ezzel az alig ivó nagy zeneszerzők csekély számát; a többiek, így például Mozart, Beethoven, Schubert cseppfolyós konzumálásáról az akkori fizetőpincéreket kellene megkérdezni: pár lekvitteletlen számla nyilván még most is akad a pohárszékben. De Richard ráadásul még vegetáriánus is volt, doktriner módon, és ez - pontosabban a rátapadó kultikus beszédmód - kihívta Hanslick barátunk (ceterum censeo: magyarul nemrég megjelent könyvét, A zenei szépet azonnal vásárolja meg mindenki!) ellenszenvét, aki prágai-bécsi lévén Wotan, Fafner és egyéb honfoglalás előtti szörnyek kedvéért dehogy hagyta volna oda jól átsült sniclijét, liptauerét, pár krigli sörét. Az még hagyján, kiált fel Eduard a Zenegyűlölő agyában, miközben újabb katona Blutwurstot emel sörhabos bajsza alá, hogy tiszteljük a Mesterdalnokok nyitány vagy a Trisztán második felvonásának tehetséges zeneköltőjét, de a Wagner-epidémiában szenvedő hívek most még azt is megkövetelik tőlünk, hogy mindehhez legyünk még izzó Schopenhauer-rajongók, megszállott pesszimisták, zsidógyűlölők, az állati viviszekció ellenzői, és ráadásul még vegetáriánusok is. Na nem!, dörmögi a bécsi zenekritikusok császára és királya, és dühében - megszokásától eltérően - egy harmadik krigula Dornbachert is berendel, tudva jól, hogy kirohanásából hamarosan cikk (Wagner-kultusz) lesz - melyből még kései pályatársa is idézend majd -, és a Neue Freie Presse békebeli honoráriumából lazán kifizeti a grinzingi zöldvendéglő cechét.
