csontzene - "Kant sohasem izzadt"

  • .
  • 2008. július 3.

Trafik

- állítja Thomas de Quincey (képünkön), akit jeles ópiumszívóként ismerünk, továbbá A gyilkosság mint szépművészet, már a címével is okosan provokáló esszé alkotóját. Hát elgondolható, hogy a Königsberget köztudottan soha el nem hagyó ("Ahol Königsberg van, ott van Kant, ahol Kant van, ott van Königsberg", írta Thomas Bernhard) filozóf meg se rezdült volna a nálunk minap is tapasztalható, csak jéghideg fröccsökkel borogatható ragacsos kánikulától, de ha Prolegomena (fordította John Éva és Tengelyi László) című kézikönyve előszavába belelapozunk, azt sejdítjük, hogy sűrű verejtékcseppek lepték el homlokát, ha belegondolt, lehetséges-e metafizika egyáltalán, és ha lehetséges, akkor megérdemli-e a büszke tudomány nevet? Az Ész felkent bajnoka úgy érezte, ha nem talál azonnal választ, az rettentő folyományokkal jár.
Na ettől, nem a hőségtől izzadt hónalja. "Ha a metafizika tudomány, miért nem képes a többi tudományhoz hasonlóan általános és tartós sikert aratni? Ha meg nem az, miért pöffeszkedik szakadatlanul tudomány képében, és miért kecsegteti az értelmet soha meg nem szűnő, ám be sem teljesülő reménnyel?" Ezt az ámítást Kant jeles disznóságnak tartja, hangja átforrósodik, egész teste hevül; szóval a helyzet teljes mértékben tűrhetetlen: "Akármi derüljön ki a végén - akár az, hogy az értelem szert tehet tudásra, akár az, hogy nem -, végre bizonyosságot kell szereznünk ez állítólagos tudomány természetéről, mert a helyzet így már nem tartható fenn tovább. Szinte nevetségesnek látszik, hogy miközben minden más tudomány szakadatlanul előrehalad, éppen ebben - amely maga kíván lenni a bölcsesség, s melyhez orákulumért járul minden ember - állandóan csak egy helyben topogunk, s egy lépéssel sem jutunk tovább." Ez ijesztő, de azért nem kell berezelni, jön Kant, s vele az úgynevezett kopernikuszi fordulat, és minden jóra fordul; kiderül, hogy tudhatunk valamit, de azért az is, hol húzódnak a puszta ész határai.

Ehhez a csodálatosan tiszta és nagy emberhez hasonlóan Beethoven is olthatatlan szomjjal kereste a maga mesterségének-művészetének a határait. Kevés teoretikus megnyilatkozásainak egyike egy levél, melyet Wilhelm Gerhardnak, egy lipcsei kereskedőnek és alkalmi költőnek írt, aki felkérte zöngeményei megzenésítésére: "A nekem küldött szövegek nem igazán alkalmasak az éneklésre, egy kép rögzítése a festészet dolga, s e téren még a költő is szerencsésebbnek mondható az én múzsámnál, hiszen az Ön területe az ábrázolásban nem annyira korlátozott, mint az enyém, amely ellenben más régiókban messzebbre terjed ki, s ez a mi birodalmunk bizony nem egykönnyen felülmúlható." Na igen. Ez még az abszolút zene hangászának hangja. De hamarosan mégis megcsinálja a 9. szimfóniát, amelyben a zenéhez képest korlátozott költészethez nyúl, bár igaz, nem egy lipcsei szatócs, hanem az isteni Schiller verséhez. A zenetörténet egyik legabszurdabb művét a MÁV Szimfonikusok előadásában, Vásáry Tamás vezényletével hallgathatjuk (MűPa, július 7., 19.30). Ám előtte nagyon ajánlatos elmenni a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjére (Kiscelli Múzeum, június 6., 20.00), itt meg egyenesen a mester 1. szimfóniája kerül színre - azaz két nap alatt megérezhetjük a nagy ívet a két mű, vagyis a kezdet és a vég között.

A dolog nem könnyű. De a metafizika ügye sem az. Kant előzékenyen figyelmeztet: "Ha az olvasó panaszra érez okot, amiért e feladat megoldása során vesződséget és fáradtságot szerzek neki, próbálkozzék meg csak saját maga könnyebb megoldással." Még csak az kéne! Hiszen mi izzadunk.

Neked ajánljuk