Február másodikán Csajkovszkij-maratont (ez lassan már magyar epidémia az első és zseniális Mozart-maraton után) rendeznek a MűPa különféle termeiben; reggeltől estig tart a dalidó, melyet 21.00 órakor a Budapesti Fesztiválzenekar fellépése koronáz meg, ekkor Fischer Iván a 4. szimfóniát vezényli. Csajkovszkij mint ember örök rejtély a művészet történetében, mert noha meglehetősen sok csillogó, felületes, vidám zenét (létezik vidám zene?! - kérdezte egyszer fenyegetően Schubert) írt, alapjában mégis mélyen melankolikus, sőt depressziós, állandóan - inkább franciás, mintsem oroszos - zokogógörcsbe fulladó ember volt, feltehetően amiatt, hogy homoszexualitását nem, vagy csak mély titokban tudta a kor viszonyai közt kiélni, hogy coming outról még csak szó se essék. (Egyes pletykák szerint homoszexualitása miatt egy cári, úgynevezett becsületbíróság halálra ítélte, így Csajkovszkij voltaképpen rejtélyes és megdöbbentően hirtelen távozását az önként, azaz parancsra magához vett méreg okozta - lásd erről bővebben Dominique Fernandez Becsületbíróság címen magyarul is megjelent, összeesküvéselmélet-gyanús regényét.) Életének valószínűtlenségét növeli, hogy ez a homoszexuális, hisztérikus, emberkerülő, zsinórban szorongó férfi megházasodott, ráadásul - mint az olykor zenéjénél is érdekesebb leveleiből kiderül - maga sem tudta, hogyan és miért. Szinte bizonyos, hogy szánalomból és félelemből vezette oltárhoz a nála jóval fiatalabb, belé halálosan szerelmes, a zeneszerzőt eszement leveleivel üldöző Antonyina Ivanovna Miljukovát, akit a nászéjszaka tapasztalatai valószínűleg úgy megleptek, mint 1956-ban Donald Byrne-t a 13 éves Bobby Fischer 11...Ha4!! lépése a Grünfeld-védelemben, nem is beszélve a később következő 17ÉFe6!!-ról. Szegény, öncsapdájába hullott Csajkovszkij sem ment a szomszédba egy kis összeomlásért, a maga részéről öngyilkosságot kísérelt meg, de legjobb barátja, az ugyancsak homoszexuális öccse, Mogyeszt megmentette. Történt, ami történt; mindenesetre a talán el sem hált házasság mindössze kilenc hétig tartott, vagyis világos feladta. Későbbi életrajzírók (például Franz Zagiba egyébként adatgazdag és alapos munkájában) nemes egyszerűséggel és brutalitással nimfomániásnak nevezi a csinos Antonyinát, ami kissé politikailag inkorrekt eljárás, jóllehet annyi szent, hogy a hölgy, egykori férjét 24 évvel túlélve, elmeosztályon végezte 1917-ben.
Másnap, vagyis február 3-án kevésbé veszélyeztetett zeneszerzők, Chopin, Beethoven, Bach műveit játssza a csodálatos duó, Perényi Miklós és Schiff András (Zeneakadémia, 11.00 órakor). De nincs megállás, mert rákövetkező nap a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar ad koncertet, Marek Janowski vezényletével, Beethoven G-dúr zongoraversenyét a Tiszadobon tavaly látott, és ott kevéssé meggyőzően hatott Nyikolaj Luganszkij játssza (MűPa, február 4., 19.30). Akinek nem maradt erre pénze, mert már mindenét elitta, az könnyebben bejuthat ugyanebben az időben a Fischer Ádám dirigálta hangversenyre, amelyen Brahms egyik fő műve, a Német Requiem kerül szőnyegre (Zeneakadémia, 19.30). A Pittsburgh-rajongók pedig aludjanak a Nemzeti Színház szoborparkjában, hiszen másnap ismét a MűPá-ban lesz nagy koncert - Vashegyi György Bach h-moll miséjét celebrálja (február 5., 19.30). A híveknek az ébresztő csütörtök este lesz, amikor is megint megnézhetik Schiff Andrást, aki ezúttal dirigál és zongorázik egyidejűleg az Európai Kamarazenekar élén (február 7., MűPa, 19.30). Ilyen február eleji programot látva ki akarna disszidálni Bécsbe vagy Londonba? Vagy folyvást pityeregni egy New York-i luxusszálloda lakosztályában, mint a szegény Csajkovszkij?!
