Előbbiek olyan gondolatokkal vagy tapasztalatokkal rendelkeznek, melyek számukra közlésre méltónak tűnnek; míg utóbbiaknak pénzre van szükségük, és ezért is írnak, pénzért." De aztán Arthurunk észbe kap, és rájön, hogy voltaképpen háromféle író létezik: "Először is azok, akik írnak, anélkül, hogy gondolkodnának. Emlékezetből írnak, reminiszcenciákból vagy közvetlenül mások könyveiből. Ez a legszámosabb fajta. Másodjára azok, akik írás közben gondolkodnak. Gondolkodnak, hogy írjanak. Meglehetősen gyakori típus. Harmadiknak jönnek, akik gondolkodnak, mielőtt íráshoz fognak. Igen ritkák. Ama kisszámú író közt, akik valóban, komolyan és megfontoltan gondolkodnak, rettentő csekély azok száma, akik magáról a dologról gondolkodnak; a többiek pusztán könyvekről töprengenek; olyasmin kotlanak, amelyet mások már korábban kimondtak. Csakis az előbbiek közt lelhetjük fel azokat, akik megmaradnak, és halhatatlanok lesznek." Hogy Schopenhauer itt legkivált önmagára (no meg Goethére), és nem az édes jó anyucikájára, vagyis a Johanna Schopenhauer (képünkön) néven publikáló, a híres Brockhaus kiadónál még életében tizenkét kötetes összkiadást elérő szerzőnőre gondolt, azt nem fogjuk okadatolni. Miként azt sem, hogy mindez miért jutott eszünkbe az úgynevezett vendégszövegeket előnyben részesítő posztmodern korban.
És hogy állunk az úgynevezett posztmodern zeneszerzőkkel? Szeressük Mauricio Kagelt, aki - igaz, szerfölött leleményesen - szinte teljes életművét mások alkotásaiból kompilálta össze? Vagy legyünk Szilvesztrov-rajongók? Sciarrino-őrültek? Dobjuk oda értük, teszem azt, Giuseppe Verdit, akinek kolosszális Requiemjét (Zeneakadémia, november 2-án, 19.30) hallgathatjuk e héten? Ha így tennénk, vajon nem a "végzetes óvatlanság" nevű helyzetben találnánk magunkat, mely a 17-es számra hallgat Gozzi listáján? És vajh hány fröccsel enyhíthetnénk aztán bűntudatunkat?!
